A férfi, akinek a pillantása mindannyiunkat megállásra késztet - Clint Eastwood 95. születésnapját ünnepli. Íme az öt legkiemelkedőbb filmje, amelyek örökre bevésették nevét a filmművészet történetébe.

Nemrég még azt gondolhattuk, hogy egy lezárt életműről beszélhetünk, noha a tavaly bemutatott Kettes számú esküdttel Clint Eastwood bizonyította, hogy még mindig a kisujjából kiráz egy korrekt műfaji filmet, esetünkben egy tárgyalótermi thrillert. A korára való tekintettel és abból kiindulva, hogy semmilyen új projektje nem volt bejelentve, nem igazán számítottunk már arra, hogy ismét a kamera elé vagy mögé áll. Azonban mint a napokban egy interjúban elmondta, esze ágában sincs visszavonulni, egy új film előkészítésén dolgozik. A pályája azonban már eddig is enyhén szólva lenyűgöző, az Imdb szerint összesen 45 filmet rendezett és 73-ban játszott a kereken hetvenéves karrierje során. Ebből kiválasztani az öt legjobb munkáját lehetetlen feladat, de kísérletet tettünk rá.

A jó, a rossz és a csúf (1966)

Az "1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz" című könyvben található állítás valóban megkérdőjelezhetetlen. Az alkotások, amelyeket ebben a válogatásban bemutatnak, nem csupán szórakoztatnak, hanem mélyen hatnak ránk, és maradandó élményekkel gazdagítanak.

A hatvanas években Hollywoodban már temették a westernt, avítt műfajnak tartották, Sergio Leone azonban nem így látta. Clint Eastwood pedig lényegében neki köszönheti a karrierjét, nem igazán számított ismert színésznek, mielőtt felvette volna a cowboy-csizmáját az Egy maréknyi dollárért kétes erkölcsű antihőseként, azt követően azonban mindenki megjegyezte a morcos tekintetét, és olyannyira magába szippantotta a vadnyugat világa, hogy a karrierje során számtalan alkalommal visszacsábította. És nincs olyan trilógia a filmtörténetben, amelyben a harmadik epizód lenne a legkiválóbb, Leone azonban A jó, a rossz és a csúffal felülmúlta a korábbi két művét.

A lenyűgöző karakterek, a feszültséggel teli pillanatok, a monumentális atmoszféra, valamint a festményszerű nagytotálok és a szemekre fókuszáló szuperközeli felvételek kontrasztja együttesen varázsolja felejthetetlenné ezt az epikus művet, még ha a szereplők kisstílűnek is tűnnek.

A Piszkos Harry (1971) egy ikonikus krimi, amely a rendőrségi procedúrák és a bűnüldözés sötét oldalát tárja fel. A film középpontjában Harry Callahan, a megalkuvást nem tűrő nyomozó áll, aki a törvény szigorú betartatására törekszik, miközben a bűnözés egyre fokozódik a városban. Az izgalmas cselekmény és Clint Eastwood karizmatikus alakítása révén a film nemcsak a műfaj klasszikusává vált, hanem komoly társadalmi kérdéseket is felvet a rendőri erőszak és az igazságszolgáltatás határait illetően. A Piszkos Harry nemcsak szórakoztató, hanem provokatív alkotás is, amely a nézőket arra készteti, hogy elgondolkodjanak a jog és az igazság fogalmán.

Clint Eastwood nem az a típusú színész, akit a kassza vonzereje hajtana, és nem az a mentalitás jellemzi, hogy folyamatosan korábbi sikereit próbálja meg megismételni. Mégis, a San Franciscó-i zsaru karaktere annyira összefonódott a nevével, hogy ötször is megformálta azt. Noha a folytatások többsége felejthető, az első rész igazi klasszikus, amely a "manapság már nem készülnek ilyen filmek" kategóriába tartozik. Don Siegel, akivel Eastwood később a Szökés Alcatrazból című remekművet is létrehozta, kíméletlen rendezői stílusa nem rejti véka alá az erőszakot, és egy sötét, nihilista atmoszférát teremt, amelyben egy ellentmondásos rendőr, aki messze túllép hatáskörén, próbálja helyreállítani a rendet.

Eredetileg a változatosság kedvéért úgy terveztük, hogy egy műfajból nem emelünk ki több filmet, de végül muszáj volt változtatni a koncepción, ugyanis Clint Eastwood nevéhez amellett, hogy A jó, a rossz és a csúffal talán az első igazán zseniális western fűződik, az 1992-es rendezésével a műfaj utolsó kiváló alkotásainak egyike is; amelyet egyébként a listánk első két pontján szerepelő remekművek direktorainak, Sergio Leone és Don Siegel emlékének ajánlott.

A film "Nincs bocsánat" nemcsak a közönséget, hanem a szakmát is lenyűgözte, hiszen a sztár rendezője elnyerte a legjobb rendező, legjobb főszereplő és legjobb film díját. Gene Hackman pedig a legjobb mellékszereplőként kapott elismerést, nem véletlenül.

Az utolsó dolog, amire Clint Eastwoodtól számítanánk, az egy romantikus film, de 1995-ben meglepetésünkre bebizonyította, hogy ebben a műfajban is tud maradandót alkotni, akár színészként, akár rendezőként. A több idősíkot felölelő történet középpontjában egy vidéki asszony áll, aki egy kisvárosba látogató fotóriporterrel találkozik. A néhány nap alatt, amit együtt töltenek, egymásba szeretnek. Ám a nő végül kénytelen áldozatot hozni: a családanyai és házassági kötelezettségei miatt lemond arról a szerelemről és szenvedélyről, amellyel korábban soha nem találkozott. A film címe bár könnyfakasztó és giccses melodrámát sejtet, Eastwood bravúrosan egyensúlyoz a mély érzelmek és a valóság között, emberien tárja fel a két protagonista közti kapcsolatot, valamint azt a borzasztóan nehéz döntést, amelynek súlya végül az ő vállukat nyomja.

A fotográfus karaktere igazán figyelemre méltóan formálódik, akárcsak Meryl Streep, aki a szokásos túljátszás helyett most meglepően visszafogott előadással kápráztat el minket. A színésznő teljesítménye még egy Oscar-jelölést is hozott számára, ám annál is furcsább, hogy a film más kategóriákban nem kapott jelölést.

A "Gran Torino" (2008) című film egy erőteljes és megindító történetet mesél el, amelyben a főszereplő, Walt Kowalski, egy harcedzett veterán, aki magányosan él egy michigani városban. Walt életét a múlt háborús traumái és a családi kapcsolatok hiánya határozza meg. Amikor szomszédságába bevándorló család költözik, a kezdeti ellenszenv és feszültség fokozatosan barátsággá alakul. A film középpontjában álló Gran Torino, Walt ikonikus autója, nem csupán egy jármű, hanem a főszereplő életének szimbóluma is. A történet során Walt megtanulja elfogadni a változást, és végül segít a fiatal szomszédjának, Thao-nak, hogy megtalálja a saját útját. A film hangsúlyozza a kultúrák közötti megértés fontosságát, valamint a megbocsátás és a barátság erejét. Clint Eastwood rendezői munkája és a film erőteljes üzenete miatt sokakat megérintett, és a "Gran Torino" mára klasszikussá vált, amely a különböző generációk közötti kapcsolatokról és a személyes fejlődésről szól.

A színész ezzel a szerepével végleg búcsút intett a Piszkos Harryhez hasonló karaktereknek. Egy idős, zárkózott veteránt formál meg, aki nehezen viseli, hogy ázsiai családok költöznek a szomszédságába. Még inkább felháborodik, amikor a család tinédzser fia megpróbálja ellopni a féltett kocsiját. Azonban a történet váratlan fordulatot vesz, amikor a két figura között különös kötelék alakul ki, és a mogorva öreg végül a fiú védelmezőjévé válik, amikor az alvilági elemekkel kerül összetűzésbe.

Bár a történet az elfogadás és az előítéletek ostobaságának tanulságait hirdeti, Eastwood mesterien kerüli a giccs és a pátosz csapdáit, mindezt egyedülálló módon tálalva.

Főszereplőként és rendezőként is kiemelkedő teljesítménye révén ez a mű az életművének egyik csúcspontja. Bár a forgatás időszakában már közel járt a nyolcvanhoz, mégis tekintélyt parancsoló megjelenése és fizikai ereje lehetővé tette, hogy az akciójelenetekben is hiteles maradjon.