Az én hetem Péterfy Gergellyel: Kentaurvadászat a hétköznapokban Egy különleges hét kezdődött számomra, amikor Péterfy Gergely, a kreatív írás mestere, invitált, hogy együtt fedezzük fel a hétköznapok titkos dimenzióit. Képzeld el, hogy a városi forgatag

A kentaurok azért tudták ideiglenesen elfoglalni az emberek világát, mert az emberek nem hitték el, hogy a kentaurok a valóságban is léteznek - így reflektál Péterfy Gergely a hét legfontosabb világpolitikai eseményére. Az írót Az én hetem című sorozatunkban kértük fel arra, írja le, hogyan élte meg az elmúlt napokat. Ehhez most a következő szavakból meríthetett ihletet:

Nápolyi hónapunk utolsó, és egyben legemlékezetesebb eseménye a látogatás a Jemakában. A Tangenzialén megyünk a Capodimontéra: a tufába vágott úton, félig a sziklának támaszkodó fekete üvegportál már sejtet valamit - ami egyelőre tényleg csak sejtés. A designnak bukaresti diszkóhangulata van, a kilencvenes években készülhetett el, de azóta kiszívta a nap és leharcolták a bulizó tömegek. Az üvegfal mögött ül a főnöknő a pénztárgéppel és egy hatalmas füzettel, amelyben az előjegyzéseket ellenőrzi. Mondjuk, hogy Tano barátai vagyunk, keresgél, aztán felcsillan a szeme.

Carmine, Tano régi barátja, hirtelen feltűnik a színen. A pici, horgas orrú emberke barna öltözetben, aranykeretes napszemüvegével és csillogó Rolex órájával igazi figyelemfelkeltő. Bemutatkozunk, kifejezzük hálánkat a találkozásért, és elmondunk néhány kedves szót Tanóról, aki mindannyiunk szívében különleges helyet foglal el. Egy hosszú asztal körül már javában ünnepel egy család, a tündérruhába öltözött gyerekek nevetgélve szaladgálnak, miközben a születésnapi torta körül forog a figyelem.

Előkerül egy feltöltött szájú pici lány, és Gercoék nyomát keresi. Több asztalhoz is odafordul, és kérdezősködik, hogy ki is itt a Greco-család. Mondom neki, hogy mi ungherésék vagyunk, aztán hirtelen leesik a tantusz: a Greco valójában Greg, és hát én is így szoktam magam bemutatni. Tano is így szólít, mert az olaszoknak ez a forma még megjegyezhető, míg a Dzserdzselinek által ejtett Gergely már igazán nehezen emészthető. Így lett a Jemakások fülében a nápolyi környezethez remekül illeszkedő Greco.

Ferrante hősei vagyunk a névtáblánk szerint, nem is lehull, hanem csörömpölve zuhan le a nevemről az összes ékezet. Népetimológiai adókedvezmény-paradicsom, diakritikai szuverenitáska.

A tágas belső tér két zónára tagolódik; mi a kisebb, első szekcióban foglalunk helyet, míg a nagyobb tömeg a hátsó teremben várakozik - jelenleg még csak félig telt. Most már világos, miért figyelmeztetett Gyöngyi, hogy kettő előtt nem érdemes megérkezni.

Ahogy megérkezik az előétel - egy hatalmas halom rántott finomsággal, mozzarella és tengeri herkentyűk sokaságával - fokozatosan megkezdik érkezésüket a vendégek: teli szájú hölgyek és tetoválásokkal díszített férfiak, mindannyian csillogó, strasszos és élénk színekben pompázva, igazi népművészeti látványosságot teremtve. Hol Éva, hol én ugrunk be a nagyterembe, hogy megörökítsük a pillanatokat, és ahogy egyre csak érkeznek az ételek, úgy a tömeg és a hangulat is dinamikusan fokozódik.

A világítást is ennek megfelelően alakítják, kezdetben semleges fények ragyognak a lámpákból, majd fokozatosan lilás és narancssárga árnyalatokba fordulnak a fények. A levegő egyre melegebbé válik, szinte izzadtságszagúvá, mintha egy földalatti melegház rejtekében tartózkodnánk, miközben a fekete ablakok mögött minden elmosódik.

Aztán elkezdődik a tombola. Az egész produkció szertartásszerű. Két papnő celebrál, egy Fortuna, avagy Perszephoné, aki a kezében tartott kis hosszú nyakú edényben rázza csörömpölve a számokat, mintha egy koponyában rázná a csontlapocskákat, újra és újra fercsördül a csodacsörgő - és egy androgün Kübelé- és Dionüszosz-pap avagy dagadt Hermafroditosz, hosszú virágos ruhában, a hajában piros virággal, aki obszcén vicceket mesél, ölelgeti a férfiakat és időnként dalra fakad - playbackről.

Közben a szavak egymás után cserélődnek, a dübörgő napoletanó ritmusa betölti a teret. Egyetlen szót sem értek, de a zene vibrálásából próbálom kitalálni a történetet. A dallamok feszülnek és hullámzanak, a közönség hol felhördül, hol mélabúsan hallgat, majd egyszer csak a papnő poénján dől el a nevetés. Minden a véletlen és a gazdagság körül forog, csodákra várva, miközben a vágy és a szexualitás is teret nyer; blaszfémikus elemek keverednek a mágiával, voodoo és tőzsde táncol együtt. Olyan, mint egy Greenaway és Fellini alkotásának szürreális fúziója.

Sokan felfigyelnek rám, ahogy a fényképezőgépet kezelem, és azonnal elkezdenek vonaglani, pózolni a lencse előtt. Még a Dionüszosz papnője is megkérdezi, hogy fotós vagyok-e. Ekkor érkezik Carmine, és bemutat minket egymásnak, elmondja, hogy a barátja vagyok, Signore Greco, a magyar író. A Perszephoné-Dionüszosz templomának varázslatos atmoszférájában egy igazi átlényegülés részese leszek. Rögtön szelfizni is kezdünk a papnővel, aki izzadt arcát az enyémhez préseli, és csücsörít a kamerába. Csak a képet szemlélve tűnik fel, mennyire (és ez a khtonikus, orfikus vonás) mennyire furcsán bandzsa.

A szöveg második része elméleti és gyakorlati orbántalanítási és rogántalanítási tanácsokat tartalmaz, de még mindig rajta marad a mítoszokon.

A világgal kapcsolatban két dolgot tehet az ember: csodálkozva figyeli (mint az etológus az álaltvilágot) vagy meg akarja változtatni (mint a tanár a diákokat). Az ornitológus nem lép közbe, ha a héja elkapja a galambot, de a pedagógus közbelép, ha a hetedikes leveri a másodikost.