Azt mondták, később megbánom – de most, hogy nagykorú lett az első tetoválásom, úgy érzem, hogy valami igazán különlegeset hoztam létre.
Amikor először hangosan kiejtettem a szót, hogy tetoválás, a válaszok szinte azonnal özönlöttek: "Később még megbánhatod!" és "Mi lesz vele húsz év múlva?"
Nem meglepő, hogy abban az időszakban szinte különlegesség számba ment, ha valaki a korosztályomból tetoválást csináltatott. Sokan azt hitték, csupán egy átmeneti hóbort, ami később szégyenérzetet és megbánást hoz magával.
Pedig számomra nem egy hirtelen jött ötlet volt. Nem egy divatos minta ragadt meg egy magazinból vagy egy barátnői ajánlásból. Már évek óta motoszkált bennem egy szó, ami pontosan kifejezte azt, amit gondolok az életről, a határaimról, a helyemről a világban. Tudtam: amint betöltöm a tizennyolcat, a gondolat végre testet ölt.
Egyetlen szó, ám ezer mondat mélységét hordozza magában. Mint egy titkos kód, amely csak a figyelmesek számára tárul fel, képes kifejezni azt, amit a nyelv bonyolult szövegei néha nem tudnak. Egy egyszerű hangzás, de mögötte ott rejtőzik a tapasztalatok, érzelmek és gondolatok gazdag világa. Az érintés ereje, a pillantás varázsa, vagy akár egy egyszerű „igen” képes lehet megváltoztatni mindent. Az ilyen szavak képesek összekötni embereket, kifejezni érzéseket, és megteremteni a mély kapcsolatokat, amelyek szavak nélküli világban is élnek.
A felirat számomra egy különleges üzenet, amely egyszerűsége ellenére mély jelentéssel bír. Nem csupán egy díszítő elem, hanem egy olyan gondolat, amely folyamatosan velem van, mint egy belső iránytű. Néha suttogva, máskor pedig határozottan zeng bennem, emlékeztetve arra, hogy ki vagyok valójában, és mi számít igazán az életben.
A tinta ugyan kissé halványodott az évek során, de a jelentése csak egyre hangsúlyosabb lett. Már nemcsak az eredeti érzést hordozza, hanem mindazt, amit azóta tanultam, megéltem és átalakítottam magamban.
