A japán házasság története: A bigámiától a háziasszonyságig A japán társadalom házassági szokásai évszázadok alatt formálódtak, tükrözve az ország kulturális és társadalmi változásait. A múltban a bigámia nem volt ritka, különösen a felsőbb rétegek köréb

A japán kultúrában a házasság intézménye szorosan összefonódik a hagyományokkal és a társadalmi elvárásokkal. A férfiak szerepe, mint családfenntartók, mélyen gyökerezik a történelemben, amikor is a férfiak a munkavégzésért és a megélhetés biztosításáért feleltek. Ezzel szemben a nők feladata a gyermeknevelés és a családi otthon fenntartása volt. Ez a struktúra évszázadok során alakult ki, és erősítette meg a családi hagyományokat, amelyek a család egységét és stabilitását célozták. A társadalmi normák mellett a gazdasági tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy ez a felosztás fennmaradjon. Az utóbbi évtizedekben azonban a japán társadalom is változásokon ment keresztül, és a hagyományos szerepek lassan elkezdtek átalakulni. A nők egyre nagyobb részesedéssel bírnak a munkaerőpiacon, és sokan vállalják a családi kötelezettségek mellett a karrierépítést is. Ennek ellenére a hagyományos értékek továbbra is erősen élnek, és sokan ragaszkodnak a régi normákhoz. Tehát a házassággal kapcsolatos nézetek nem csupán a múlt örökségei, hanem folyamatosan fejlődő és változó fogalmak, amelyek a modern világ kihívásaival is összhangba kerülnek.

A házasság fogalma és a benne betöltött szerepek jelentős átalakuláson mentek keresztül Japán története során. Az évszázadok során a hagyományos normák és elvárások folyamatosan formálódtak, tükrözve a társadalmi, gazdasági és kulturális változásokat.

Az ókori Japánban az olyan házasságok voltak jellemzőek, amelyekben a férj és a feleség nappal a családi otthonukban tartózkodott, a férj pedig éjszaka a feleség otthonába látogatott. Ez a kettős berendezkedés lehetővé tette, hogy a feleséget és gyermekeit az a falu vagy kollektíva támogassa, ahol a feleség lakott.

Abban az időszakban, amikor a gyerekek legfőképpen munkaerőt jelentettek a családok számára, a gyermek apjának kiléte nem okozott gondot. Mind a férfiak, mind a nők számára természetes volt, hogy több partnerrel ápoljanak kapcsolatot, hiszen a közösségi normák ezt elfogadhatónak tartották.

A nyolcadik század körül a ritsuryō jogrendszer felállítása elősegítette a patriarchális rendszer kialakulását, így általánossá vált, hogy minden család élén egy férfi tag, általában a legidősebb fiú állt. A feudális időkben az ambiciózus harcosok egyéni hírnevet és vagyont szereztek a politikában és a háborúban, és a szamurájok sikeres tagjai gyermekeikkel együtt a patrilineáris származásra helyezték a hangsúlyt, amely később az alsóbb osztályokra is átterjedt.

A Meidzsi-korszakra (1868-1912) a patriarchális rendszer teljesen beépült a társadalomba. A Meidzsi polgári törvénykönyv létrehozta a koshukent, azaz a családfőre ruházott törvényes felhatalmazást, amely általában a legidősebb fiúra szállt át, akinek bele kellett egyeznie egy családtag házasságába, vagy meg kellett határoznia, hol éljenek majd a gyerekek.

Ezen kívül a házasságtörés vádja kizárólag a feleséget sújtotta. Ez a nemek közötti egyenlőtlenség az apai vonal megőrzésének fontosságából eredt.

Az 1947-ben életbe lépett japán alkotmány alapjaiban formálta át a japánok házassághoz fűződő viszonyát a háború utáni időszakban. Az új jogszabály hangsúlyozta, hogy a házasság kizárólag közös megegyezésen nyugszik, és azt a férj és a feleség egyenlő jogainak figyelembevételével kell megvalósítani. A második világháború befejezése után nem sokkal a japán nép fele még mindig olyan hagyományos iparágakban dolgozott, mint a mezőgazdaság, az erdőgazdálkodás és a halászat.

A gyerekekről a közösség vette át a gondoskodás felelősségét, főként nyugdíjas gazdák révén. Gyakran előfordult, hogy a nagyobb testvérek figyeltek a legkisebbekre, így a családok összetartó ereje még inkább megerősödött.

A gyerekek nevelésének körülményei szoros párhuzamot mutattak Japán hagyományos kettős házassági rendszerével, azonban a japán gazdaság robbanásszerű növekedése jelentős változásokat hozott. A férfiak közül egyre többen vállaltak el fizetett munkát, és a külvárosi lakóhelyekről a belvárosi munkahelyekre való ingázás mindennapossá vált.

Ennek következtében kialakult egy olyan családmodell, amely az irodai munkát végző férjeket és az otthon tartózkodó háziasszonyokat foglalta magában.

A japán gazdaság egészen a 90-es évekig virágzott, ám ekkor a recesszió és a defláció következtében a helyzet drámaian megváltozott, ami új kihívások elé állította a párokat. 1997-re már több háztartásban dolgozott mindkét fél, mint ahol a feleség hagyományosan a háziasszonyi szerepét töltötte be. Ez a jelenség azóta is folytatódik, és a mai napig meghatározó trendnek számít.

Egy másik fejlemény, hogy egyre kevesebb házaspár dönt úgy, hogy otthonát a szüleivel vagy a sógorával osztja meg, vagyis már nincs olyan ember, aki segíteni tudna a gyerekek gondozásában vagy a házimunkában, ráadásul a nők feladataként aposztrofálják idős rokonaik gondozását is.

Sokak szerint el kellene rugaszkodni a megszokott elvárásoktól, mi szerint a férj egyetlen feladata a karrier kialakítása, míg a nőknek emellett minden mást is menedzselniük kell. Japánnak olyan társadalmat kell teremtenie, amelyben nemtől vagy családi állapottól függetlenül mindenki képes a legtöbbet kihozni képességeiből.