Csata vagy mészárlás? A Wounded Knee-i tragédia körüli viták napjainkban is élesek, hiszen az indián háborúk lezárásaként számon tartott esemény mély nyomot hagyott a történelemben. A múlt árnyai folyamatosan visszatérnek, és a történelem ezen fejezete új
Mi történt 1890. december 29-én a Wounded Knee-pataknál? Lázadó indiánok vívtak vesztes csatát az Amerikai Egyesült Államok hadseregével vagy a katonák lemészárolták az ellenállásra is képtelen indiánokat? Miért kaptak a katonák Becsület érdemérmeket a katonai szempontból nem túl jelentős akcióért és miért akarták ezt most megvonni tőlük? Ki a felelős a lakota sziúk 135 éve történt tragédiájáért?
Pete Hegseth védelmi miniszter bejelentette: nem hajlandó visszavonni azon katonák Becsület érdemérmeit, akik a legmagasabb amerikai kitüntetést 1890-ben, a Wounded Knee pataknál történt, a kormányzat szerint csatában, az indiánok és a politikai aktivisták szerint mészárlásban való részvételükért kapták. Az ügy bonyolult, annyival nem lehet elintézni, hogy Trumpék szembemennek a valósággal.
Az 1880-as évek végére az amerikai kormányzat már nagyon közel jutott ahhoz, hogy rendezni tudja az állam és az indián törzsek között az USA megalapításától kezdve húzódó, újra és újra fellángoló konfliktussorozatot. Ekkorra az indiánokat sikerült rezervátumokba kényszeríteni, ugyanakkor a kormányzat ezt is ideiglenes intézkedésnek szánta.
A végső cél a "vadak" civilizálása és integrálása volt a társadalomba. Ennek érdekében a letelepített indiánokat arra próbálták ösztönözni, hogy a földművelésre álljanak át, majd később, a saját kulturális környezetükből elszakítva, bentlakásos iskolákban igyekeztek "jó amerikaiakká" formálni az indián gyermekeket.
Az 1880-as években ez a koncepció még csupán egy távoli elképzelés volt, amelyhez időre volt szükség. Ebben az átmeneti időszakban a kormányzatnak ígérete szerint gondoskodnia kellett volna az indián közösségekről: élelmiszert, ruházatot és egyéb szükséges javakat kellett volna biztosítania számukra. A feltételes mód használata nem véletlen, hiszen sok esetben ez a támogatás nem valósult meg, vagy csupán elégtelen mértékben érkezett meg. Ennek következményeként számos rezervátumban súlyos betegségek és éhínség jelentkezett, ami tovább súlyosbította a helyzetet.
A korábbi életmódjuk és körülményeik drámai megváltozása a mai Dél-Dakota állam területén letelepedett lakota sziúk számára különösen nehezen viselhető volt. Egyrészt azért, mert a régi életformájuk elvesztése még friss sebeket hagyott a közösségen, másrészt pedig azért, mert a hét sziú törzs (oglalák, brulék, minekonzsuk, hunkpapák, szihászapák, szanzarkok és oóhenupák) szövetsége az indián népek azon kevés csoportjába tartozott, amelyik az amerikai kormányzattal való harcban nem szenvedett el egyoldalú vereséget. A híres lakota vezető, Vörös Felhő képes volt győzelmet aratni a kormánycsapatok felett, míg az indián háborúk történetének egyik legnagyobb vereségét az amerikaiak 1876-ban, Little Bighornnál szenvedték el, két lakota főnök, Őrült Ló és Ülő Bika vezetésével.
A Szellemtánc mozgalom a Nevadában élő pajút sámán, Favágó vezetésével bontogatta szárnyait. Ez a különleges irányzat nemcsak az indián kultúra védelmének eszköze volt, hanem egy új vallási formáció is, amely az indián hitvilág és a messianikus keresztény tanok izgalmas keverékéből született. A mozgalom középpontjában az állt, hogy hirdesse az indiánok megváltását és a fehér ember fölötti ítélet napjának közelgő elérkeztét. A vallási szertartás, amelyet a Szellemtánc képviselt, egy körtáncból állt, melynek célja a szellemi folyamat felgyorsítása volt. Favágó, aki jól ismerte a krisztusi tanításokat, az erőszakmentesség mellett érvelt, és követőit a példamutató életvitelre ösztönözte. Ezen rituálék révén próbálta megteremteni a közösség összetartását és lelki felemelkedését egy nehéz időszakban.
Nevada azonban messze volt Dél-Dakotától, így mire a Szellemtánc megérkezett a lakota rezervátumokba, már valamelyest változott annak üzenete is, idomult a lakoták harciasabb mentalitásához. Ők már a fehér ember eltűnését várták a tánctól és az eredetileg az ősökkel való kapcsolat megerősítésére szolgáló szellemingeknek is olyan újabb csodás funkciókat tulajdonítottak, mint hogy lepereg róluk a golyó.
A fent említett körülmények miatt sokan tisztában voltak vele, hogy könnyen konfliktusok származhatnak, bár a problémák természetét illetően eltérő vélemények alakultak ki. A lakosok egyik fő panaszának alapja az volt, hogy bár a kormányzattal kötött szerződésben biztosították számukra a kijelölt terület jogát, a fehér telepesek folyamatosan megjelentek, és egyre nagyobb területeket hasítottak ki az eredetileg nekik kijelölt földből.
Az indiánok ügyének felügyeletét ellátó kormányzati szerv, az Indián Ügyek Hivatala helyi képviselői gyakran tehetetlennek bizonyultak, vagy egyszerűen nem mutattak különösebb érdeklődést a felmerülő problémák iránt. Számukra a rezervátumok csupán átmeneti megoldásnak tűntek, így a helyzet súlyosságával nem foglalkoztak érdemben.
1890 februárjában az amerikai kormányzat hivatalosan is megerősítette, hogy a korábbi Dél-Dakota állam területét jelentő rezervátumot öt különálló kisebb egységre osztja. Ez a lépés egyértelműen sértette a lakotákkal kötött szerződést, és egyúttal gyengítette a törzsszövetség kohézióját. Washington számára ez a döntés lehetőséget biztosított arra, hogy felgyorsítsa a lakoták letelepedési és integrációs folyamatait. Ráadásul a földek egy része gazdátlanná vált, amelyeket a kormány szívesen átengedett a fehér telepeseknek, tovább növelve ezzel a telepesek számát a területen.
A helyzetet rendkívül megnehezítette, hogy az 1880-as évek végén a forró, száraz nyarak és a rendkívül hideg telek váltogatták egymást, ami komoly kihívások elé állította a fehér telepeseket is. Azonban a legnagyobb terhet a földművelésbe éppen csak belekezdő indián közösségek viselték. Az éhínség, valamint a hozzájuk kapcsolódó betegségek felerősítették a Szellemtánc hatását a lakota nép életében. Ami normális körülmények között talán csupán átmeneti divathullám lett volna, az most az ellenállás szimbólumává és fáklyalángjává vált.
