Demeter Szilárd: Krasznahorkai és a magyar kultúra Demeter Szilárd „Krasznahorkai és a magyarok” című írása mélyrehatóan elemzi a neves magyar író, Krasznahorkai László művészetét és annak hatását a magyar irodalomra. Krasznahorkai sajátos stílusa, amely
A Gutenberg-galaxis lottóesélyei, avagy mi lesz a folyóiratokkal?
Ha a 444 híreire támaszkodunk, Krasznahorkai László legutóbbi Svenska Dagbladetnek adott interjújában sötét képet festett hazánk jelenlegi helyzetéről. Szerinte Magyarországon már nem maradt remény, és ezt nem csupán az Orbán-rezsim okozza, hanem a mélyen gyökerező társadalmi problémák is. Az író bírálja, hogy Orbán Viktor és kormánya a magyar történelem dicsőségét emlegeti, miközben valójában az csak vereségekből áll. Krasznahorkai úgy véli, hogy az emberek elveszítették identitásukat, a demokrácia pedig törékeny, hiszen egy hatalmas jogfosztott, tanulatlan tömeg él itt, amelyben számos "szemétláda" található. Egy szélsőjobboldali demonstráción találkozott a "Vissza Trianont" felirattal, amit műveletlenségnek tart, hiszen Trianon egy párizsi kastélyban zajló békeszerződés volt. Krasznahorkai megjegyzi, hogy Magyarország az elmúlt évtized során egyre távolabb került a Nyugattól, és az országban egy elveszett generáció él.
A magyar írók sorsát talán úgy is tekinthetjük, mint egy különös, határokon átívelő paradoxont, ahol a haza szeretete és a kritika egyaránt megfér egymással. Kertész Ákos esete jól példázza ezt a feszültséget. Amikor Kanadából visszatekintett hazájára, szavai sokakban keltettek felháborodást, hiszen a "genetikusan alattvaló" jelző nem csupán egy provokatív megállapítás, hanem egy mélyen gyökerező, történelmi tapasztalatokkal alátámasztott vélemény. Mint ahogyan ő fogalmaz: "A nyugati világ a konszenzusos demokráciától működőképes. Az alattvalói alázat csak a magyar népre jellemző..." Ezzel a kijelentéssel nem csupán a magyar identitás körüli vitákat fűti tovább, hanem rávilágít arra is, hogy a szabadság fogalma mennyire eltérően értelmezhető a különböző kultúrákban. Kertész szavai azt sugallják, hogy a magyar lélek talán nem készült fel arra, hogy a szabadság teljes felelősségével éljen. "Boldog a börtönben, mert ott nem kell döntenie" – írja, ezzel pedig egy olyan szellemi keretet ad, amelyben a szabadság nem csupán lehetőség, hanem terhet is jelent. Ez a megközelítés éppen ezért nem csupán a magyar néplélek sajátosságaira utal, hanem globális kontextusban is értelmezhető: hányan menekülnek a felelősség alól, hányan keresnek menedéket a határok által kijelölt biztonságban? Mindezek fényében Kertész kijelentései nem csupán egyéni vélemények, hanem egyfajta tükör, amelybe mindenki belenézhet, aki a szabadság és a felelősség kérdéseivel foglalkozik. És talán éppen ez a tükör az, amelyben a legnagyobb feszültségek és ellentmondások jelennek meg: a vágy a szabadságra és a félelem a döntésektől.
Nem meglepő, hogy az ilyen olvasmányok hatására a zsebünkben lévő töltőtollak szinte maguktól nyílnak ki. De vigyázni kell, nehogy túllőjünk a célon. Szerény véleményem szerint mindkét író sommás állításai éppúgy ostobaságok, mint amilyenek. Vajon mondhat-e butaságot egy nagy író? Igen, mondhat. De ettől még lehet nagy író? Igen, ha a művei sikeresen átvészelik a múló divatok tengerét. És ez nem rajtunk, műveletlen magyarokon múlik: nyugaton egy félreértelmezett közösségi médiás megnyilvánulásért akár egész életműveket is eltüntethetnek. Ha pedig a Kárpát-medencébe is betörnek a futóbolond, woke ideológiával megfertőzött újmarxisták, akkor érdemes lesz aggódni.
A szabad magyar világban nem érdemes túl sok időt pazarolni az olyan, öncélú "üzenem a magyaroknak" jellegű megnyilvánulásokra. A gondolat-, vélemény- és szólásszabadság keretein belül mindez belefér. Persze, a reakciókat néha kultúrpolitikai indokok is motiválhatják, gondoljunk csak a szerencsétlen Kornis Mihály furcsa nézeteire. Én sem vagyok mentes attól, hogy egy kis élcelődést ne engedjek meg magamnak, amikor a liberálisok meztelen királyait mutogathatom.
Amiért most kicsit hosszabban fejtegetem a gondolataimat, az az, hogy akad még néhány, az emberi ostobaságon túlmutató részlet, amit érdemes megemlíteni. Ezekben az írói elmélkedésekben ott rejlik a paradoxon: ha ők maguk hangoztatják a magyar identitást, akkor miért vonták kétségbe mások jogát arra, hogy ellentétes nézőpontból fejezzék ki magukat? Az ő érvrendszerük alapján ugyanolyan megalapozottan mondhatnánk, hogy mi, magyarok egy nagyszerű nép vagyunk, és erre több mint ezer évnyi történelmünk szolgál bizonyítékként. A magyar közgyűjteményekben pedig nap mint nap találkozunk ennek nyomaival.
A Krasznahorkai által említett trianoni táblával szemben számos műtárgyat hozhatnék fel ellenérvként, de nem az a célom, hogy cáfoljak. Az írói állításokat nem nekünk kell véglegesen megkérdőjelezni vagy megerősíteni, hanem az időnek. Gondoljunk csak Ady Endrére, akinek a költészete bő száz évvel ezelőtt formálta a magyar irodalmat, és aki szintén kritikusan viszonyult a nemzeti identitáshoz. Ma is kiemelkedőnek és fontosnak tartjuk az ő munkásságát. Hogy Krasznahorkaira vagy Kertész Ákosra milyen fényben tekintünk majd egy évszázad múlva, azt kizárólag az idő fogja eldönteni.
Ez az idő (és tér!) az a pillanat, amely miatt úgy éreztem, hogy érdemes megnyilvánulnom e "botrány" kapcsán. Krasznahorkai és Kertész Ákos – bár Péterfy Gergely, aki a napsütötte Itáliából éppen epét hány, nem éppen méltó társuk – mindannyian egyfajta világpolgárként szólalnak meg, mintha a modern kor kocsmájából néznék a világot.
Ez nem csupán a demokrácia, a jogállamiság vagy a nyugati modellek kérdése. Ezt egyszerűen haza- és nemzetszeretetnek nevezzük. Ez a mélyebb, irodalmon túli alap, amely a magyar klasszikusok többségét időtállóvá teszi, a vitathatatlan alkotói tehetség mellett. Ezek az írók átéltek valamit, amit bár értenek, de láthatóan nem osztanak azok, mint Krasznahorkai. Illyés Gyula szavaival élve: "Nem minden irodalomnak van irodalmon túli küldetése. A mienknek azonban mindig is volt. [...] Bár álmok és remények ágazhatnak minden irányban, a magyar kultúra ma arról ismerszik meg, hogy saját magában bízik. Aki túlzottan támaszkodik külső erőkre, az gyengíti a saját képességeit, és egy kicsit feladja a sorsát. Meg kell találnunk a helyünket Európában, de kizárólag a saját erőnkből, ami magában foglalja, hogy olyan helyünk lesz, amilyen erőnk..." - írta ezt 1942-ben.
Megnyilatkozásaik alapján sem Krasznahorkai, sem Kertész Ákos a nem hiszik azt, hogy lenne saját erőnk, tehát helyünk a Nap alatt.
Valóban, a közelgő ötszázadik évforduló Mohács kapcsán újra felszínre hozza azt a mély, történelmi igazságot, amelyet hazánk egyik jeles írója, Ottlik Géza fogalmazott meg a klasszikus Iskola a határon című művében. Ahogy ő is megjegyezte, a mohácsi csata négyszázadik évfordulója különös fényt vetett a gyász és a veszteség paradoxonára: "Fura dolognak tűnhet talán, hogy egy vereséget ünnepeljünk, de hiszen aki a győzelmét ünnepelhette volna, az már rég eltűnt: a hatalmas oszmán birodalom, amely egykor uralta a vidéket, már nem létezett. A tatárok is elhalványultak az emlékezetből, sőt a kitartó Habsburg-császárság is eltűnt a színről. Így hát megszoktuk, hogy egyedül mi magunk ünnepeljük azokat a nagy csatákat, amelyeket túléltünk, még ha a harcok eredménye nem is kedvezett számunkra." E szólamok nem csupán történelmi tükörképként szolgálnak, hanem mélyebb elmélkedésre is késztetnek a múltunkról, identitásunkról és a veszteségekben rejlő tanulságokról.
Valahogy így: Mi, a mucsai magyar közösség tagjai, itthoni ünnepeinket éljük, miközben azon fáradozunk, hogy Krasznahorkait is megőrizzük - érte, hogy száz év múlva is legyen egy magyar olvasó, aki felfedezi a szavait.
A szerző egy sokoldalú gondolkodó, aki filozófusként, íróként, politikai elemzőként és publicistaként is megállja a helyét. Jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnökeként tevékenykedik, hozzájárulva a hazai kulturális élet gazdagításához.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
