Egy asszony berontott a házaspár életébe, teljesen felborítva a megszokott rendet, majd a férfi zsebéből is eltulajdonított valamit.

A nyilvánosnak mondott térbe - kávézó vagy cukrászda - először egy nő lép be, Judit. Idegesen leül az egyik székre, aztán a másikra, majd feláll, járkál, táskáját pakolgatja. Láthatóan vár valakit vagy valakiket, de amikor megérkezik Péter, még rémültebb és elveszettebb lesz. Az rögtön kiderül, hogy közük volt egymáshoz, mi több, házastársak voltak: a férfi még szeretné feleleveníteni ezeket a gyengéd szálakat, a nő már nem.

Aztán megérkezik Ilonka, illetve Lázár, az író is, Péter első felesége és a legjobb barátja. Utóbbi rögtön össze is foglalja a helyzetet: el kell mesélniük hármójuk történetét, és a múlt felidézésével talán meg tudnak szabadulni az árnyaktól is, amelyek fogva tartják őket. Mivel a helyszínen filmes reflektorokat látunk, azt sejtjük, hogy Lázár valamiféle forgatás miatt kéri meg a barátait erre a játékra, ami azonban nem hoz megnyugvást, sokkal inkább újra feltépi a sebeket.

Márai Sándor Az igazi című regénye - és a mintegy negyven évvel később írt folytatás, a Judit... és az utóhang - egy házasság története, amelyet feldúl egy harmadik: Áldozó Judit, aki cselédként szolgál Péter és Judit otthonában. Ám hiába kéri Lázár a szereplőktől azt, hogy úgy meséljék el a történetet, "ahogy volt", ennek az egy mondatban leírható történetnek annyi színe, mélysége és rétege van, hogy a történteket nyilvánvalóan mind a három szereplő másképp élte és éli meg:

Az igazit színpadra állítani sem könnyű, és a Kőszegi Várszínházban megtalálták azt a formát, amelyben mind a négy szereplő egyszere lehet a színen, és mind a négy beszélhet. Akkor jönnek össze egy ilyen utolsó "játékra", amikor már mindenen túl vannak, és mi, nézők is tudjuk az első perctől fogva, hogy mi a sztori vége, mégis feszülten figyeljük, hogy ez a három, illetve négy ember mit is gondol az életről, hol látja magát benne, mit szűrt le a történtekből, és kapott-e választ például arra a kérdésre, hogy van-e igazi.

A regény és színdarab világában Péter karaktere igazi polgári figura, aki megtestesíti a polgári lét minden előnyét és hátrányát. A Kőszegi Várszínház színpadán Haumann Máté szelíd, mégis kifejező játékával kelti életre ezt a férfit, aki a társadalmi környezetének megfelelő életformát választott. Péter úgy tűnik, mintha megbékélt volna a sorsával, nem is sejti, hogy az élhetetlen életmódja mögött egy rejtett, izzó szenvedély lappang, amely váratlan veszélyeket rejthet. Amikor a megszokott keretek elkezdenek meginogni, és a feszültség egyre nő, Péternek szembe kell néznie a valódi kihívásokkal, amelyekre addig sosem gondolt.

Ilonka, a feleség, nyilvánvalóan nem okolható a történtekért. Bár a férje szenvedését az osztályának megfelelő fegyelmezettséggel szemléli, segíteni nem tud rajta. Csalódottságát azonban nem rejti véka alá. Balázsovits Edit megformálásában Ilonka olyan nő, aki tisztában van a saját értékeivel, de nem riad vissza attól, hogy néha kicsit élesebben lépjen fel, ezzel fájdalmat okozva másoknak – leginkább a riválisa, Áldozó Judit számára.

a házaspár tudja, hogy hiába tűrik fegyelmezetten a várakozás éveit, ha megcsörren a telefon, és a vonal másik végén megszólal Áldozó Judit, semmi sem fogja tudni együtt tartani őket. Juditot a Kőszegi Várszínházban Pető Kata keltette életre: az egykori cseléd nem csupán a sorsának teherhordozója, hanem a saját belső világának ismerője. Szembenéz a múltjával, és felismeri azokat a titkokat, amelyek a lényegét alkotják. Az érzelmekkel teli színpadon, ahol minden egyes szónak súlya van, Judit karaktere nemcsak a házaspár feszültségét tükrözi, hanem a saját küzdelmeit is, amelyek révén képes lehet a megújulásra. Az ő története összefonódik a másik két szereplő sorsával, és ahogy a telefon csöng, úgy egy újabb fejezet nyílik meg mindannyiuk életében.

Az, hogy Péter, a saját férje, elől lop, csupán a polgári értékrend nézőpontjából tűnik lopásnak; Áldozó Judit számára viszont ez a túlélés egyetlen kulcsa. Az előadás egyik legmeghatározóbb pillanata, amikor Péter elkezdi sorolni, hogy hiába vette feleségül Juditot, és biztosított számára egy átlagon felüli életminőséget, végül mégsem volt számára elegendő semmi: az édesség nem volt elég édes, a sósság nem volt elég sós, a tejszínhab sosem volt igazán tejszínhabos, és a kávé is mindig gyenge maradt, bárhol is próbálkozott.

Lázár, a jóbarát mindhármuk sorsának szemtanúja, rezonőre, aki néha kicsit közelebb kerül egyik vagy másik szereplőhöz, de alapvetően tisztes távolból kíséri az életüket. Cserna Antal olyan Lázár, aki részvéttel nézi a barátai vergődést, de mindig kívülálló marad - ezt jelzi az is, hogy nem ül közéjük az asztalhoz. És bár próbál Ilonka lelki támasza is lenni, a legközebb Péterhez áll: olyan oldott együttlétet, amilyenben a két férfi beszélget egymással, egyik nővel sem tudnak kialakítani.

El tudunk-e veszíteni valakit, aki soha nem volt a miénk? Ez a kérdés talán a mű legmélyebb titka. Ilonka történetében ez a kérdés különösen éles, hiszen férjét úgy hagyja el, hogy valójában sosem volt igazán közel hozzá. Talán még azt sem tudja, ki is ő valójában. Ugyanakkor Péter is hasonló helyzetben van: bár feleségül vette Juditot, soha nem vált igazán az övévé, mert mindig a saját útját járta. Mindkettőjük életében ott bujkál az a misztikus keresés, amit mindannyian folytatunk a másikban - a megértés, a közelség, és a valódi kapcsolat iránti vágy.

A kőszegi előadás több szempontból is új dimenziókat nyit meg a történet előtt, eltávolodva az eredeti műtől. Ezt a filmforgatási keret is tükrözi, és külön figyelemfelkeltő, hogy a szereplők úgy beszélnek önmagukról, mintha szellemek lennének. Paczolay Béla rendező kifejezett kérése is hozzájárul ehhez a különleges megközelítéshez: arra ösztönözte a színészeket, hogy ne Márai irodalmi mondatait próbálják visszaadni, hanem igyekezzenek a lehető legtermészetesebben, hitelesen megszólalni.

Mert bár a mű több mint háromszögtörténet (mások szerint ez inkább négyszög), mi lehet annál fájdalmasabb, mint ha elárulnak, ha kirekesztettnek érzed magad? Ha szeretnél megragadni valami vágyott harmóniát, de az egyre messzebb kerül? Mintha egy Bergman-filmet néznénk, ahol semmi más nem történik, mint férfiak és nők beszélgetnek, a mélyben pedig éppen összeomlani készül az életük.

Az igazi című Márai-regény új színpadi változata az író születésének a 125. évfordulójára készült. A színpadkép egyszerre idézi meg egy letűnt kor kulisszáit a "félárbócra eresztett" kristálycsillárral, a Thonet fogassal és a vak tükörrel, s ad valami lebegést a meghatározhatatlan helyszínnel - a kávéházban senki nem jön kiszolgálni, és egyetlen csészét vagy kiskanalat sem látunk -, illetve a szellemszerű szereplőkkel.

A két hatalmas utazóláda valósága olyan erőteljes, mintha egy filmes jelenet díszletei lennének, Lázár készülő alkotásához. Márai 1948-ban hagyta el hazáját, és tragikus sorsa 1989. február 21-én, San Diegóban érte utol, amikor végleg búcsút intett az életének. Hagyatéka hajóládák formájában érkezett vissza Magyarországra, mint egyfajta rejtélyes üzenet. Az igazi hősei azonban, akárcsak ezek a ládák, sosem tudnak teljesen kikötni, révbe érni; a hajóládák az ő életük viharos tengerét is reprezentálhatják, tele kalandokkal és megpróbáltatásokkal.

Az előadás, amelynek színpadra alkalmazását Bereczki Ágota végezte, a Kőszegi Várszínház színpadán debütált. A látványvilágot Khell Csörsz álmodta meg, míg a jelmezek megtervezését Pető Kata vállalta magára. A zenei aláfestést Furák Péter biztosította, és Szladek Kata rendezőasszisztensként segítette a folyamatot. A dramaturgi munkát Zöldi Gergely végezte, míg az ötlet megfogalmazásáért Lantos Anikó felel. A rendezői feladatokat pedig Paczolay Béla látta el. A kőszegi bemutató után a közönség megrendülten távozott, nem csupán azért, mert Márait ritkán látni a színpadon, hanem mert az előadás olyan mély érzelmi hatást gyakorolt rájuk, amely hosszú ideig elkíséri őket. A várható budapesti előadásokra való tekintettel a várakozások izgalma egyre nő, és a nézők alig várják, hogy újra átélhessék ezt a különleges élményt.

hanem mert ennek a négy embernek a története mindenkinek kínál valami elgondolkodtatót, amelynek csendes, mégis erőteljes hatása napokkal később is ott rezeg a gondolataink mélyén.