Karl Lagerfeld élete a divat és a művészet csodálatos tükreként szolgál, amelyben a tárgyak nem csupán használati eszközök, hanem történetek és érzelmek hordozói is. Az ikonikus tervező, aki a Chanel és a Fendi házainak kreatív vezetőjeként vált világszer

1975-re Lagerfeld elvesztette érdeklődését a Deco iránt. „Tökéletesnek tűnt, de csupán egy díszlet volt” - magyarázta később. „Már nem vonzott, ezért mindent eladtam.” Az Émile-Jacques Ruhlmann és Jean Dunand által jegyzett műkincsek Michael Chow restaurátor és felesége, a divat ikonja, Tina, valamint a Pompidou gyűjteményébe kerültek, miközben Lagerfeld már egy kórházi beszállítótól beszerzett indusztriális bútorzattal alakított ki új atmoszférát.

Otthona ekkor már inkább egy futurisztikus edzőterem benyomását keltette, amely nemcsak a testépítés iránti szenvedélyét, hanem a Studio54 korszakának féktelen hedonizmusát is magán viselte. Az enteriőr azonban nem bizonyult tartósnak, mivel a tervező az 1706-ban épült lenyűgöző Hotel de Soyecourt egyik szárnyában, a rue de l'Universitén keresett új otthont. Itt, a filmvászonról megismert Aranypolgár szenvedélyével, tizennyolcadik századi bútorok és értékes műtárgyak gyűjtésébe kezdett.

Mikor végre sikerült megszereznie a városi palota központi főépületét is, Patrick Hourcade művészeti tanácsadó segítségével olyan csodaalkotásokkal töltötte meg a tereket, mint Falconet szobrászművész Nagy Katalin számára alkotott bronzszobra, vagy az eredetileg XV. Lajos versailles-i Salon de la Paix szalonjának padlójára készített Savonnerie-szőnyeg. (Lagerfeld partijain a tánchoz felcsavarták a szőnyeget.)

Amikor a Vogue neves újságírója, Rosamond Bernier 1992-ben személyesen felfedezte a helyszínt, azonnal lenyűgözte a "Versailles-on kívül elhelyezkedő egyik legpompásabb, gazdag fehér-arany faburkolat." Nem meglepő, hiszen mindez Verberekt mestermunkája, aki a híres XV. Lajos és Madame de Pompadour versailles-i rezidenciáját is díszítette.

"Nem hiszek abban, hogy a modern esztétika összeegyeztethető a tizennyolcadik századi bútorokkal" - nyilatkozta Lagerfeld Berniernek, ám alig pár pillanat múlva máris ellentmondott saját szavainak. Egy csapásra eltüntette a "saját dix-huitiéme"-jét, ahogy azt 2004-ben Kennedy Fraser a Vogue hasábjain megjegyezte. A kis székeket és íróasztalokat a Christie's aukciósházhoz küldték, vagy a Louvre falai között találtak új otthonra. Lagerfeld kifejtette, hogy nem kívánja továbbra is saját otthona kurátoraként funkcionálni. "Én a tárgyakat gyűjtöm, nem birtokolni vágyom őket" - tette hozzá akkor.

A gyűjtés számomra igazi örömforrás: átadom magam a hangulat megteremtésének, gondosan válogatom és rendezgetem a különböző tárgyakat, majd pedig egyszerűen továbbállok, hogy felfedezhessek új élményeket.

„Mindig is vágytam arra, hogy birtokoljak egy erődöt, ahol kiüríthetem a teret, majd könyvekkel tölthetem meg” – osztotta meg egy alkalommal Lagerfeld. „Olyan helyet képzeltem el, ami körül vizesárok is húzódik, és mindennel el van látva. Aztán ott élhetném az egyszerű diákéletet.” Nyilvánvaló, hogy ez csak egy romantikus álom volt a fejében, hiszen az a fajta életstílus, amelyet Lagerfeld bármelyik otthonában élt, távol állt az egyszerűségtől.

Rómában például - ahol egyszer a zeneszerző Bellini munkásságát tanulmányozta és ahol újragondolta a bundagyártást és kényelmes, modern szőrmeviseletet teremtett a Fendi nővéreknek - egy Goethe és a Grand Tour ihlette lakásban élt, míg Monte Carloban az antik szellemiség és a Memphis-csoport rikító színei mellett a a Gesamtkunstwerk szemlélete ragadta magával, aminek egyik megnyilvánulásaként Masanori Umeda ikonikus boxringjének ülőkéi is a nappali közepére kerültek.

A saját szavai szerint az épület újjáélesztése tizennégy millió dollárjába került, és hosszú éveken át fáradozott azon, hogy olyan belső tereket varázsoljon, amelyek megelevenítik a Belle Epoque korának brit szépségét, Daisy von Pless hercegnőt.

A következő monacói lakást közben Donald Judd minimalista művész rendezte be. Az 1980-as évek végén a Fontainebleau-hoz közeli, Le Mée néven emlegetett bájos francia kúriájának élénk színű lakberendezését már a "Bécassine", a francia iskolások által kedvelt, balsorsú bretoni szolgálólányról szóló századfordulón készült képregény ihlette.

A szobákban ugyanakkor a tizennyolcadik századi svéd bútordarabok Eileen Gray remekműveivel és az avantgarde kortárs tervezők, André Dubreuil és Borek Sipek neoromantikus munkáival keveredtek egy nyolcvanas évekkel átitatott vizuális egyvelegben.

Átlépve a 90-es évekbe, ahogy a Vogue említi, Karl négy országban összesen hét házat tartott fenn, melyek berendezése mind antik bútorokból, kortárs művészek munkáiból és vagy negyed millió könyvből állt. A Hotel de Soyecourtban annyi könyv halmozódott fel a piano nobile emeletén elhelyezett impozáns könyvtári asztalon, hogy a parkettát átszakítva le is zuhant az alsó szint padlójára (senki nem sérült meg).

"Rengeteg könyv, levél és jegyzet között élek, és ezért gyakran rendetlennek érzem magam" - ismerte el Lagerfeld. Otthonaiban azonban az emberek helyett végül művészeti alkotások kaptak helyet, míg vad vacsorapartijai fokozatosan elhalványultak az időben. "Tizennégy éves koromban tudatosult bennem, hogy magányos léleknek születtem" - vallotta be Lagerfeld. Az utolsó éveiben kizárólag kedvenc cicája, Choupette társaságára vágyott.

Lakókörnyezetében szívesen merült el a múlt emlékeiben, amelynek legszembetűnőbb példája talán a szülővárosához, Hamburghoz közeli elegáns Jako villa. Itt fájdalmas nosztalgiával emlékezett meg szülei korának lenyűgöző neoklasszikus weimari stílusáról, mintha egy hálaéneket zengene a régmúlt dicsőségéről. Azonban, miután befejezte a villa felújítását, hirtelen ráébredt, hogy "fogalma sincs, mit kezdjen magával Hamburgban" – így végül eladta az ingatlant. Kérdéses, hogy valaha is töltött-e ott akár egyetlen éjszakát is.

A Szajna parti Quai Voltaire-en vásárolt lakását, melyből ezüstösen csillogó kilátás nyílt a Louvre-ra, Lagerfeld a Vogue 2008 októberi számában úgy jellemezte, mint "egy városi űrhajó, ahol nem érezni a Föld kötelékét." Ahogy Joan Juliet Buck fogalmazott, "a három fürdőszobás és nyolc hálószobás klasszikus francia lakásból a szükséges helyiségekkel - háló- és fürdőszoba - kiegészített, rajzolásra, írásra és olvasásra alkalmas, tejüveg falakkal körbevett kabinba zárt absztrakt teret alkotott."

A beton- és szilikonpadló monotonitását olyan avantgárd tervezők munkái törik meg, mint Marc Newson, Martin Szekely, Barber Osgerby, Amanda Levete, valamint Ronan és Erwan Bouroullec. Emellett néhány klasszikus, régies elemet is felfedezhetünk, például a kézzel készült vásznakat és csipkéket, amelyek új színt visznek a térbe. A ház ura azonban határozottan elzárkózott az e-mailes kommunikációtól, és Bucknak azt magyarázta, hogy...

szeretem az írást, mint tevékenységet.

Az utolsó ház a sorban, a Louveciennes-ben található Pavillon de Voisins, ami az emlékek közt újabb vizuális esszéként vonultatja fel Bruno Paul német tervező XX. század eleji bútorait. Art Deco iránti korai szenvedélyét Ludwig Hohlwein drámai plakátművészete mellett itt olyan francia tervezők darabjaival idézte fel, mint Louis Süe és André Mare, aki Jeanne Lanvin és Jean Patou couturier tervezőknek alkotott Jazz Age stílusú belső tereket.

A Villa Jakohoz hasonlóan ez a ház is csupán egy olyan mesterien megalkotott álomkép, ahol Lagerfeld valószínűleg egyetlen éjszakát sem töltött el. "Én egy díszletben élek, ahol a színpad már üres, és a függöny legördült, de közönség sosem foglalja el a helyét" - írta le Lagerfeld magányos univerzuma sajátos atmoszféráját.