Grúziában a neves rendező már nem kapna lehetőséget a forgatásra.


A grúz filmgyártás helyzete hasonló utat jár be, mint a magyar, amit Elena Naveriani esete is jól példáz. Bár számos fesztiváldíjat nyert és nemzetközi szinten is elismerik munkásságát, a szülőföldjén való forgatás lehetőségei egyre inkább beszűkülnek.

Két évvel ezelőtt, amikor a svájci-grúz Rigó, rigó, szederinda elnyerte a miskolci CineFest fődíját, Pákozdi Ágnes operatőr különös hangsúlyt fektetett a díjátadó szavaira: „Lényeges, hogy a társadalom peremére szorítottak helyzetére felhívjuk a figyelmet. Öröm számomra, hogy Miskolc megértette ezt a filmet, amely nem csupán a történelem által formált erős identitást közvetíti, hanem sokkal inkább univerzális érzéseket és az alapvető emberi értékeket emeli ki.”

Elena Naveriani grúz rendező már korábban is foglalkozott a periférián élők bemutatásával, de a legújabb regényadaptációjával igazi áttörést ért el, amely révén szélesebb körű európai elismerésre tett szert. A Cirko által forgalmazott film Magyarországon is jelentős kritikai visszhangot kapott, ami nem meglepő. A szegedi Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál keretein belül láttuk a filmet, és a vetítést követő beszélgetés is különleges élményt nyújtott. Pákozdi Ágnes, aki a hazai közönség számára sajnos kevésbé ismert, a szegedi Belvárosi Moziban utalt arra, hogy Németországban, ahol dolgozik, magyar származása miatt másként tekintenek rá. Magyarországon azonban még mindig kevesen ismerik a munkásságát. A külföldi filmesek Magyarországon való helyzete különleges, hiszen a nemzetközi, jellemzően nyugati források és tevékenységek gyanússá váltak, nemcsak nálunk, hanem Grúziában is. Naveriani, aki hosszú ideje Svájcban él, úgy tűnik, hogy a következő filmje forgatásához már nem talál Grúziában megfelelő körülményeket. A rendező szavai szerint számos próbálkozásuk ellenére nem jártak sikerrel, ami azt mutatja, hogy a nemzetközi produkciók megvalósítása egyre nehezebb feladattá válik.

A "Rigó, rigó, szederinda" című részlet különleges ereje abban rejlik, hogy mély bepillantást nyújt a grúz tájba és az ott élő emberek mindennapi életébe, küzdelmeibe és melankóliájába. A főszereplő, Etero, egyes szám első személyben mesél, így a történet során a miénk is lesz a nézőpontja. A szigorú tekintete mögött ott lapul a szederíndák és rigódalok közötti pillanatok apró boldogsága, de ahogy visszatér a boltjába, a frusztráció azonnal visszatér. Ekkor lép be a beszállító, akivel köztük egyértelmű szexuális feszültség van, és az események váratlan fordulatot vesznek: "ennyit negyvennyolc évnyi szüzességről!" – ezek a szavak egyszerre tükrözik a feszültséget és a vágyakat, amelyeket a főszereplő eddig elnyomott. A történet így nem csupán a grúz identitásról és a fiatalok közötti barátságról szól, hanem a rejtett érzelmek és feszültségek felszínre töréséről is.

Nem véletlenül tárgyalták a filmet - Kis Hajni Külön falkája mellett - egy csütörtök délutáni fesztiválbeszélgetésen felnövéstörténetként. Eterónak, ha kifejezetten későn is, de szembesülnie kell azzal, hogy jól kitaláltnak gondolt magányossága nem tartható egy életen át. Hiába is fakad ki kamaszos hévvel barátnőivel, illetve a beszállítóval szemben, hogy ő nem enged szabadságából, nem adja fel önállóságát. Innen nézve a film akár valamiféle konzervatív család- és kapcsolatpárti tanmeseként is felfogható lenne. Ironikus, hogy eközben sokkal inkább gondolunk rá feminista hőstörténetként - akik pedig utóbbiakat elutasítják, a filmre is gyanakodva néznek.

A feminista megközelítéssel természetesen nincs semmi probléma, hiszen egyértelműen női perspektívából építkezik a történet. A férfiak szerepe itt inkább háttérbe szorul, nem jelennek meg sematikus gonoszként vagy érzéketlen figurákként; a középpontban most a női karakterek állnak. Ez a fókusz a stáb összetételében is megmutatkozik: női rendezőkkel, operatőrökkel, vágókkal, jelmez- és látványtervezőkkel, sminkesekkel és casting szakemberekkel találkozunk. Etero karaktere pedig Eka Chavleishvili kiemelkedő, precízen kidolgozott alakítása révén válik igazán megrázóvá. Mesterien ábrázolja a személyiség fejlődését, és a végén együtt éljük meg a sokkoló fordulatot, amelyre sem ő, sem pedig mi nem számítottunk.

"Sajnos a jelenleg hatalmon lévő grúz politikusoknak a példakép a magyar kormány és annak törekvései, különösen a kultúra uniformizálása terén. Pontosan ugyanaz történik, ami Magyarországon, a kormány kontrollálni akarja a művészeket. Betiltani és cenzúrázni" - a tavalyi Zürichi Filmfesztivál idején beszélt erről a Népszavának a rendező, Naveriani, a helyzet pedig azóta csak romlott. A Rigó, rigó, szederinda miatt még eltölthetett egy fél évet Grúziában, leforgathatta ott az azóta számos fontos nemzetközi díjat nyert produkcióját, mely Cannes-tól Szarajevón át Miskolcig megjárta Európát. (A 2023-as CineFestről három díjjal térhetett haza.) A forgatás viszont elég volt számára ahhoz, hogy szomorúan állapítsa meg: már nem tudna visszatérni. Mostanra, úgy látszik, forgatni sem hagyják a politikai agendát Moszkvából importáló Grúz Álom kormányzása alatt.

Pákozdi Ágnes is arról beszélt a szerdai vetítést követően, hogy összeomlóban a grúz filmipar, mindez pedig rossz ómen lehet számunkra is, még ha szerencsére ott egyelőre nem tartunk, hogy ne is engedjenek itt forgatni külföldre szakadt alkotókat. De ott már igen, hogy ügynöknek bélyegezzenek mindenkit, aki bármilyen külföldi pályázati pénzt elfogad. Ahogy az elmúlt években, túl a filmtámogatási rendszer teljes átállásán és a független alkotók partvonalra szorításán, sajnos a tartalmi alapú megbélyegzésnek is bőven láttuk jeleit. Emlékezetes, ahogy a transznemű fiatalról szóló Tobi színeit végül nem vetíthették le 2021-ben a veszprémi Mozgókép Fesztiválon, ahogy az is, ahogy az Inkubátor Program nyertes projektjei közül utóbb önkényes alapon töröltek többet is, vélhetően nem függetlenül a kényesnek ítélt tartalmuktól. (Az egyik ilyen filmterv ráadásul Rudolf Péter fiáé, Rudolf Olivéré volt. Az Anyám, a szörny szerencsére közösségi támogatásból végül elkészülhet.) Ahogy emlékezhetünk arra is, ahogy a kormánypárti médiában betámadták a kiszivárogtatott forgatókönyv alapján Szász János Hunyadi-projektjét. Olyasmikbe kötöttek bele, minthogy lovári pattantyúsokra bukkantak a forgatókönyvben, Kapisztrán János tetteit viszont nem zengte kellőképp a szkript. Szász távozott, film helyett pedig végül sorozat lett belőle, de azért borzonganivaló így is akadt: sokakhoz csak annyi jutott el az egészből, hogy ez volt az a történelmi sorozat, amelyben leszbikus szexjelenetet is látni lehetett.

Pákozdi Ágnessel folytattunk beszélgetést a szombati díjátadó után, és a részletekről szóló cikkünket hamarosan megosztjuk olvasóinkkal.

Related posts