Természetesen! Íme egy egyedibb változata a szövegnek: "Szíria felfedezésének vágya mindent áthatóan jelen van bennem, hiszen eddig csupán könyvek lapjain keresztül ismerkedtem meg e csodálatos ország történetével és kultúrájával (III. rész)."

Este, egy varázslatos hangulatú könyvesboltban, amelyet Josepf Ghazarian örmény származású férfi üzemeltet, rábukkantam Antoine de Saint-Exupéry klasszikus művének, A kis hercegnek arab nyelvű kiadására. Ezt a különleges példányt Pálfi Szilárd kolozsvári gyűjtő számára szereztem be, remélve, hogy örömet fog okozni neki.

Egy humán erőforrásokra specializálódott vállalat élén álló férfi számára már számos különleges könyvet szereztem be különböző országokból. Hasonlóan Boros Lórándhoz, aki a Bulgakov Irodalmi Kávézóban működő Almásy László Kultúrtörténeti Kör vezetője, Irakból és a damaszkuszi Omajjád-mecsetből is hoztam számára Koránt.

A boltban nem találkoztam a tulajdonossal, helyette a fiával folytattam egy érdekes beszélgetést. A tizenéves srác lelkesen tanul németül, és nagy reményekkel tekint a jövőjére. Az álma, hogy ösztöndíjat nyerjen, vagy munkavállalási engedéllyel kijusson Németországba. Megosztotta velem, hogy számára a német nyelv elsajátítása kulcsfontosságú lépés a jövőbeli céljai elérésében.

Az este beköszöntével a keresztény negyedben beszerzett sörünket a város szívében lévő téren élveztük el.

A parkban ülők kíváncsi pillantásai az arcunkra tapadtak, jól tudták, hogy a papírzacskóban titkos kincs rejtőzik: egy üveg ital. Muzulmán országban, Ramadán idején, közterületen, egy ateista (aki ezt nyíltan vállalta) élvezte a római katolikus egyházi vendégszoba kulcsával felnyitott sörösüveg tartalmát. Micsoda furcsa helyzet! Csodás, hogy végül megúsztam a "száraz" időszakot...

A szíriai utazásom legmegrázóbb élménye a Damaszkusztól csupán 30 kilométerre található Saydnaya-börtön látogatása volt.

Mielőtt Szíriába indultam volna, már régóta hallottam erről a helyről, ahol emberi jogi szervezetek szerint még a legoptimistább becslések is azt mutatják, hogy tízezreket sújtottak brutális bántalmazásokkal, kínzásokkal és kegyetlen módszerekkel.

Az Amnesty International adatai szerint itt csak 2011 és 2015 között 13 ezer foglyot végeztek ki, míg más becslések szerint 2011 és 2018 között legalább 30 ezer ember halt meg leginkább kínzás, de sokszor az egészségügyi ellátás hiánya vagy éhezés miatt. Hogy azóta mi történt a helyiek által gyakran csak "ember vágóhídnak" nevezett intézményben - egészen a rendszer bukásáig -, arról még megközelítő adatok sincsenek.

Idegenvezetőt kellett fogadnunk, aki autót biztosított és segített a börtönbe való bejutásunk lebonyolításában. Munzernek fejenként 50 dollárt fizettünk, ami az üzemanyagköltséget és a belépésünk elősegítését fedezte.

Amint a szigorú, komor őrök megállítottak minket a bejáratnál, Munzer két telefonhívással "megszerezte" a belépést. Beléptünk abba a rémisztő helyszínre, ahol az Amnesty International adatai szerint 2011 és 2015 között 13 ezer foglyot hajtottak végre. Más emberi jogi szervezetek becslései szerint a börtön falai között 2011 és 2018 között legalább 30 ezer ember vesztette életét, főként kínzás, de sok esetben az egészségügyi ellátás hiányosságai vagy éhezés következtében.

Munzer állítása szerint itt egy igazi emberi vágóhíd működött, ahol politikai foglyokat élve daraboltak fel, vagy a holttestüket több részletben temették el. Idegenvezetőnk elmondása szerint a börtönbe való bekerülés egyik alapfeltétele az volt, hogy az illető gyermekként már állatokkal végezzen kegyetlenkedéseket, vagy levágja azok végtagjait. Igen, ezen a helyen elsősorban szadistákat foglalkoztattak, hiszen a kínzás élvezete szinte szakmai követelménynek számított.

Az udvaron füstölgő harckocsik és mély, sötét gödrök éktelenkedtek: a börtönt felszabadító civilek a rejtett cellák és tömegsírok nyomait kutatták. A hírek szerint azonban üres kézzel távoztak.

Az egyik cella előtt Munzer szeme könnyekkel telt meg: megjegyezte, hogy a felszabadítás pillanatában számos család évtizedek óta eltűnt szeretteit kereste a zsúfolt cellákban. Ezekben a sötét helyiségekben a politikai foglyok vederből kortyolták a vizet, és mindössze két illemhely jutott húsz-harminc fogvatartottnak.

Az udvaron a felszabadítók a föld felszíne alatt több szint mélységben található kínzókamrákat kerestek, ahol sötét, oxigén nélküli "cellákban" tartották azokat, akiket bíróság elé sem állítottak, hanem egyszerűen börtönbe vetettek. A cellákat úgy tervezték, hogy közel legyenek egymáshoz.

Ennek az is volt az oka, hogy a bent tartózkodók éles füllel hallották megkínzott társuk fájdalmát kifejező sikolyait. Munzer megállapítása szerint a "horrorbörtön" túlélői rettenetes napi verésekről és embertelen kínzásokról számoltak be.

A nemi erőszakok és az áramütések sajnálatosan mindennapos jelenségek voltak, és a fogvatartottakat gyakran napokig megfosztották az alapvető szükségleteiktől, mint az étel és ital. Idegenvezetőnk részletesen ismerte a hatalmas intézmény minden egyes szárnyának működését, ahol az őrök különböző kínzási módszerekre specializálódtak, mindegyikük a saját, kegyetlen technikáival büszkélkedett.

A cellákban még mindig ott hevertek a bebörtönzöttek személyes tárgyai, ruhái, mintha az idő megállt volna, és a falak magukba zárták volna a múlt szellemeit. Az egyik cella előtt felfedeztem egy golyótöltényt, és reflexszerűen zsebre vágtam. Ki tudja, kinek a sorsa fűződött hozzá? Megöltek vele valakit, vagy csupán megsebesítettek? Milyen életet oltottak ki ezzel a kis fémdarabbal? Hány esztendős volt az áldozat? Mi volt a neve? Kik voltak a szülei, és hol töltötte gyermekkorát? Milyen álmokat dédelgetett, és mit szeretett volna elérni az életben? A válaszok talán a tubus mélyén rejtőznek, mint valami titkos üzenet. A hordozható számítógépem képernyője elé helyeztem, remélve, hogy egyszer talán fény derül a múlt ezen sötét titkaira...

Munzer abba a "műhelybe" vitt, ahol állítólag még élő vagy már halott embereket daraboltak fel. Leírhatatlan hely volt. Egyértelműen emberi maradványok által árasztott bűz terjengett. Feltettük a védőmaszkokat. Nem segített. A hányinger kivezetett a helyiségből. Nehezen tértem magamhoz.

Olyan helyre tévedtem, ahol az emberek egymásra farkasként tekintettek, csupán azért, mert valaki másképpen élte meg a világot, más nézőpontból szemlélte a dolgokat. Amikor végre elhagytam azt a helyet, döbbenten tapasztaltam, hogy a szögesdrótok nemcsak a fizikai teret, hanem a szabadságot is elzárták az emberek elől. A felhőtlen ég, a "sebzett" kék színű horizont felé pillantva újra és újra kérdések sokasága fogalmazódott meg bennem: vajon... miért engedjük meg, hogy a különbözőségek elválasszanak minket, mikor a világ szépsége éppen a sokszínűségében rejlik?

A börtön rideg falain a rabok sorsát megörökítő portrék sorakoztak, és Munzer elmondása szerint évtizedek óta senki sem lépte át az intézmény küszöbét élve.

Damaszkuszba való visszatérésemkor a bankautomaták előtt kígyózó sorok keltették fel a figyelmemet: az emberek türelmesen várakoztak, remélve, hogy a gépek hamarosan újra megtelnek készpénzzel. Az óváros szívében egy ékszerésszel folytatott beszélgetésem során felfedeztem, hogy a dolgok nem éppen rózsásan alakulnak. Törött angol nyelven mesélte el, hogy az üzlete egyre inkább stagnál, hiszen mostanában a fiatalok már nem ékszereket, hanem inkább technológiai kütyüket választanak ajándéknak szeretteik számára. Az idős mester keserűen panaszkodott, hogy a modern világ átalakította a szokásokat, és a férfiak inkább telefonokat és táblagépeket ajándékoznak, mintsem a hagyományos ékszereket.

Bepillantottam egy bájos édességboltba, ahol a tulajdonos lelkesen mutatta meg édesapja festett portréját, akinek emlékét szívében őrizte. Az üzlet, amelyet tőle örökölt, tele volt finomabbnál finomabb édességekkel. Míg a polcok között sétáltunk, örömmel mesélt arról, hogy egy európai turista lépett be az ajtaján, és a szeme csillogott a büszkeségtől, hogy megoszthatja ezt a különleges élményt.

Hirtelen kiment, szólt a többi üzletet működtető férfinek, jöjjenek gyorsan. Mindenki kérdezett, honnan jöttem, ki vagyok, hogyhogy úgy döntöttem, Szíriába látogatok? Amerikai filmsztárnak éreztem magamat, akárcsak korábban Iránban, Irakban, Palesztinában, Pakisztánban, Afganisztánban vagy akár Libanonban és Transznisztriában...

Éreztem, hogy cukorbeteg leszek, ha még egy falás finomságot leengedek a torkomon. Széles mosollyal kínálta a boltos a portékát, a nagymamákhoz hasonlóan képtelen volt megérteni, hogy nem fér több belém.

Nehéz szívvel váltunk el egymástól; annyira nem vágyott semmire a falatozásért cserébe, hogy a felajánlott pénzt is mérgesen visszautasította. A tekintetéből világosan kiolvasható volt, hogy mit gondolhatott magában: "Mégis mit képzelsz?" "A szerencse az én részemről," mondta, miközben erősen megmarkolta a kezem. "Írjon rólunk és Damaszkuszról, hadd érkezzenek a turisták," tette hozzá, és a szívére helyezte a kezét, mintha ez lenne a legfontosabb üzenete.

Mintha azt akarta volna, hogy én is hasonlóképpen cselekedjem, egyfajta ígéretet várt tőlem. Magamban azonban teljesítettem a kérését, anélkül, hogy ezt a külvilág felé is kifejeztem volna.

Este életre szóló élményben volt részem: ferences rendi római katolikus templomban arab nyelvű misén vehettem részt, a szertartás közben többször libabőrös lettem. Ismerős volt a forgatókönyv, otthonosak a liturgikus elemek, ám minden arabul zajlott.

Persze, itt van egy egyedi változat: "Hát ez aztán valami lenyűgöző!"

Az énekeskönyv arabul készült, és a kórus is ezen a gyönyörű nyelven adott elő. Firas Lutfi ferences rendi atya arabul osztotta meg gondolatait a hívekkel. Amikor észrevett engem a tömegben, barátságosan biccentett a fejével, ami számomra külön öröm volt; éreztem, hogy örül a részvételemnek. Én pedig még inkább boldog voltam, hogy ott lehettem az eseményen.

Szentáldozás után Lutfi atya a hívekkel barátságosan beszélgetett az udvaron, majd a templom közösségi terében mindenkinek egy csésze teát kínált. A találkozó során valódi közösségi élmény alakult ki, ahol mindenki oldottan, kellemes hangulatban csevegett.

A fiatalok véleményét firtattam a keresztények helyzetéről, figyelembe véve, hogy az alavita lázadás és annak leverése már javában folyamatban volt. A huszonévesek meglepően nyugodtnak tűntek, nem érezték azt, hogy saját vagy családjuk biztonságát veszély fenyegetné.

Szerintük a muzulmán vallású kormányerők nem fognak támadni a keresztényekre, mivel Jézus követői békések, és elkötelezettek a harmónia mellett. Bízom benne, hogy valóban így lesz, hiszen éppen a templom vendégszobájában találtam menedéket…

Később vacsorára invitáltam Farahot. A Facebookon szervezett közösségi gyűjtésnek köszönhetően sikerült mindenféle drágább finomságot vásárolnom neki.

A drágaság fogalma mindig is viszonylagos volt: a felhalmozott összeg révén a tíz, húsz vagy akár ötven lejnyi szíriai fonttal képes voltam megengedni magamnak a prémium kategóriás ételeket.

Ez az összeg Damaszkuszban valójában háromszoros értéket képvisel...

Március 10-én elhatároztam, hogy elindulok Homsz városába. Farah ismét felhívta azt a megbízható taxisofőrt, aki már a buszállomáson is várt rám. A házigazdám aggodalommal a hangjában figyelmeztetett, hogy Damaszkuszban az éjjel lövések dördültek, és azt tanácsolta, ne merészkedjek ki a városból. Szerinte a legjobb döntés az lenne, ha a szobámban maradnék, vagy akár visszatérnék hozzá, hiszen a keresztény közösséget is érheti támadás. Ennek ellenére elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy a félelem megakadályozzon abban, hogy eljussak Homszba.

A taxis kivitt oda, ahonnan az autóbuszok a 170 kilométerre lévő városba indultak volna. Hatalmas volt a káosz, mindenki rohant, nem tudtuk, mi történt. Fegyveres férfi mondta a taxisofőrnek, biztonsági okokból lezárták az állomást.

A gépkocsivezető kitartóan kérlelte, hogy szálljak buszra, így hangosan fordult a kormányerők felé, azaz a Hajat Tahrir al-Sham (HTS) fegyveres csoport katonájához, hogy engedje meg a belépésemet az állomásra.

A férfi arca eltorzult a feszültségtől, hangja egyre hangosabbá vált, mint egy viharos tenger moraja. A taxisofőr sem maradt csendben, ő is belemerült a káoszba. Hirtelen a fegyveres, mint egy szellemfogó, a Kalasnyikovját a kocsira irányozta, és dühösen üvöltötte: Yalla! Yalla! A levegőben szinte érezhetővé vált a feszültség, és mindkettőnkben megfagyott a vér, mint a legzordabb téli éjszakán.

Amikor észrevettem, hogy a helyi taxis arca olyan fehér lett, mint a frissen esett hó, egy olyan embernél, aki nap mint nap találkozik fegyverekkel, akkor kezdtem igazán megijedni.

Menjünk! - mondtam neki reszkető hangon.

A kezem is reszketett. Visszavitt a plébániára. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, tudtuk, halál közeli helyzetben voltunk.

Úgy döntöttem, azonnal elhagyom az országot. A katolikusok szobáját elhagytam, a kulcsot leadtam, az adományt hátra hagytam, összecsomagoltam, minden a 40 literes hátizsákomban volt, már tudtam is indulni.

Azonnal közösségi gyűjtést szerveztem a Facebookon, hogy új Amman-Budapest repülőjegyet tudjak vásárolni. Barátaimnak, ismerőseimnek, volt kollégáimnak köszönhetően perceken belül összegyűlt az összeg, le kellett állítanom az akciót. (Ezúton is köszönöm mindenkinek a segítséget!)

Farah felkereste a buszsofőrt, aki Ammanból Damaszkuszba szállította. Megvolt a telefonszáma, hiszen az érkezésekor őt hívtam fel, hogy értesítsem a damaszkuszi házigazdámat.

A férfi két okból jegyzett meg engem: egyrészt mert én voltam az egyedüli külföldi, másrészt, amit Farahnak is elmondott, én voltam az egyetlen, aki szóba állt vele, mi több, megdicsértem a kiváló vezetési stílusát. Összeölelkeztem vele a buszállomáson, örvendtem, hogy ismét láthattam. Hiszen érkezésemkor nyugtatott, hogy a jordániai-szíriai határon nem lesz semmi baj, ő intézkedett...

Ez a pillanat mély biztonságérzetet adott számomra. Most pedig újra ő volt az, aki segített, sőt, konkrétan kimenekített az országból.

A sofőr határozottan rálépett a gázpedálra. Ki tudja, talán a lövöldözés és a fegyveres erőszak már a fővárost is fenyegette? Nem tettünk fel kérdéseket a kedves sofőrnek, de az arcán látszott az aggodalom... Végül sikeresen megérkeztünk a szíriai-jordániai határhoz.

Itt még készítettem egy utolsó felvételt a Hajat Tahrir al-Sham (Hay'at Tahrir al-Sham - HTS) egyik harcosáról. Csak én mosolyogtam a kamerába. Vajon már tudta, mi zajlik az országban?

Ammánba érkezve egyenesen Hamza otthonába indultam. Távozáskor a palesztin férfi rám bízta a lakáskulcsot, hiszen tudtuk, hogy a hazaútra való felkészülés előtt ismét nála fogok megszállni. Közben találkoztam Emmával, Biankával és Jocóval, akik már eredetileg a március 11-én induló repülőjáratra váltották meg a jegyüket.

Este Abdelrahman családjának vendégei lehettünk, ahol a teát és a különféle ínycsiklandó édességeket kínálva fogadtak minket. Apja bakelit lemezekeket mutatott be, miközben szenvedélyesen mesélt a palesztin ügyről. Érezhető volt, mennyire mélyen érinti őket a Palesztinában és a Gázai övezetben élő férfiak, nők és gyermekek sorsa; a szavak mögött a fájdalom és az aggodalom egyaránt ott bujkált.

A család szívből jövő háláját fejezte ki, amiért néhány évvel ezelőtt a CouchSurfing nemzetközi ingyenes vendégfogadó platformján keresztül lehetőséget adtam a fiúknak, akik Krajován vállaltak önkéntes munkát, és akiknek Erdély felfedezése szintén szívügyük volt...

Az ammáni arab család számára, és számunkra is, felejthetetlen élményt jelentett az együtt eltöltött este. Abdelrahman két nővérével csupán Emma és Bianka tudott beszélgetni, de ez is csak a konyhában zajlott. A két arab hölgy nem lépett be a férfiak közé a szobába. Amikor búcsúzkodtunk, ajándékokkal kedveskedtek nekünk, ami igazán megindító volt.

Március 11-én 11 óra 5 perckor repülővel felszálltunk Ammánból, irány Budapest. Még aznap hazavezettem, éjfélkor már otthon a saját ágyamban fekhettem le, és másnap már a szerkesztőségben dolgoztam.

Ha visszatekinthetnék, talán érdemes lett volna már egy-két héttel korábban Szíriába indulni. Így még az alavita felkelés előtt lehetőségem nyílt volna felfedezni Hamát, Homszot, Aleppót, Tartúszt és Latákiát is.