Mindenki halálra van ítélve: vannak, akiknek elkerülhetetlen, és vannak, akiknek nem lenne szabad. A sötét szellemek tánca zúg, a sátáni majom dobol, és az életet elragadó pusztítás odavág mindenkinek. Egy kegyetlen játék, ahol a szabályokat sosem ismerjü

A hetvenes-nyolcvanas években Stephen King talán csak egy dolgot szeretett jobban, mint a különleges képességekkel rendelkező, vagy éppen a sors csapásaitól sújtott fiatalokat – mint amilyenek a Tűzgyújtó, Carrie vagy A ragyogás szereplői –, az a hasonlóan titokzatos és félelmetes tárgyak világa. Ilyen például a démonikus Christine, a gépkocsi, amely nem csupán közlekedési eszköz, hanem egy igazi rémálom is, tele sötét titkokkal.

A "Majom" című, mindössze harminc oldal terjedelmű novella első kiadása 1980-ban történt, és ez a különleges mű azonnal felkeltette Osgood Perkins, a Longlegs rendezőjének figyelmét. Perkins úgy érezte, hogy a történetben rejlő sötét és feszültséggel teli világ tökéletes alapot adhat a filmvászonra való átültetéshez, ahol a szörnyű plüssállat életre kelhet – vagy inkább halálra. Mert...

Amikor a dobok megszólalnak, tudni lehet, hogy valaki sorsa megpecsételődik. Anélkül, hogy elárulnám a részleteket, a film üzenete világos: az apának érdemes inkább otthon maradnia, és nem engednie, hogy gyermekeit egy felhúzható játékszer és annak rejtett, gonosz ereje elragadja, ezzel veszélyeztetve a körülötte lévő világot.

De mielőtt ennyivel elintézném, egy olyan Stephen King-adaptáció, amelyet nem rontottak úgy el, hogy még King is szinte agyvérzést kapjon, mint korábban jó néhányszor. Jellemzően ugyanis erős kritikával élt a megfilmesített regényei valóban kriminális adaptálása után, volt egy alkalom, amikor ki is tiltották a forgatásokról, nevezetesen az első részének munkálatain nem vehetett részt.

Szóval, itt van egy kis majom, aki igazán elbűvölő és aranyos! Ez a felhúzható játék nemcsak a szívünket lopja el, hanem dobol is – méghozzá egy kicsit idegesítő módon a „I Do Like To Be Beside The Seaside” dallamára. De ami igazán különleges benne, hogy nem áll meg, hanem folytatja a mókát és a zenélést, miközben mindannyiunkat mosolygásra késztet!

- Ez aztán igazán ízléstelen, és nemsokára valaki életét is veszti miatta.

Ki más filmesítette volna meg ezt a történetet, mint Perkins, aki tavaly lenyűgöző sikert aratott a Loglegs (A rém) című alkotásával? Ebben a filmben szintén a megtestesült gonosz rejtelmeit kutatta, és most a majmot egyértelműen az ördög megtestesüléseként ábrázolja.

Bár Perkins a történet "zenei hangszerelését" átformálta, például az összecsapódó cintányérokat pergődobra cserélte, a novella lényegi elemeit mégis megőrizte.

A történet nem éppen bonyolult, de annál érdekesebb. Hal és ikertestvére, Bill (Christian Convery) apjuk régi holmijai között kutatva rábukkannak egy aranyos kis játéknak tűnő emberszabású lényre. A felfedezés izgalmat kelt bennük, így szó szerint és átvitt értelemben is "felhúzzák" ezt a különös szörnyeteg majmot, akinek titkai és kalandjai hamarosan kezdetét veszik.

Ezek a jelenetek némi nosztalgiát ébresztenek a Végső állomás című, több részes horrorfilm sorozat iránt, és nem véletlenül: mintha a rendezők tudatosan akarnák benyomni a nézők tudatába, hogy mindannyian egy nagyobb terv részei vagyunk, ahol a halál végső döntést hoz, és a sorsunk elől nincs menekvés.

"Minden embernek eljön az ideje. Van, akinek elkerülhetetlen a vég, és van, akit a sors más úton vezet. Hiába kísérlik meg a szereplők, hogy megszabaduljanak a játék fogságából – ahogyan azt számos King-regényben, sőt más horror történetekben is láthatjuk –, a démonikus tárgyak hajlamosak mindig visszatalálni, hogy beteljesítsék sötét küldetésüket."

Hogy sikerül-e és van-e megnyugtató happy end, természetesen nem árulom el, meg kell nézni, így ahogy mondani szoktuk: menjünk a moziba be!

Mert mint mondtam, többek között Perkins azért hozott össze jó filmet, mert tudatosan horror-vígjátékká,

Lehet, hogy ez csupán engem varázsol el, hiszen bár horrorrajongó vagyok, a játékos, életre kelt filmek már rég unalmasak számomra. Ennek ellenére ezúttal valami egészen más élményt kaptam, és meglepően pozitív értelemben.

de utána sajnos mintha kifogyott volna a rendező kreativitása, a film poros, klisés elemei kimondottan lehangolóak és unalmasak.

Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy aki csak rápillant, biztosan jól fog szórakozni. Különösen, amikor Hal megosztja Petey-vel a fontos tanulságot: "Mindenki elhagyja ezt a világot, ez az élet rendje."

Néha az egyetlen út a halál elfogadásához az, ha humorral nézünk szembe vele.