Hogyan találkozik egy kínai Disney-hercegnő a 18. századi magyar kastély varázslatos díszítményeivel? Milyen mesés kalandok várnak rá, miközben felfedezi e különleges hely történelmét és szépségét?

Néhány évtizeddel ezelőtt Kína főként az európai termékek másolására összpontosított, mára azonban már az eredeti áruk is elérhetők a piacon. Érdekes módon pár száz évvel ezelőtt éppen ellenkezőleg alakult a helyzet: Európa vágyakozva tekintett a kínai dizájnokra, és sokszor megpróbálta lemásolni vagy hamisítani ezeket. Az Esterházy-kastély kincsei, berendezési tárgyai és lenyűgöző belső terei remekül tükrözik ezeket az izgalmas időszakokat. A Helyben rovat keretében ellátogattunk Eszterházára, hogy felfedezzük a helyszínen található kínai emlékeket. Ebben Tóth Áron művészettörténész, a kastély állandó kiállításának kurátorának szakértelme segített minket, aki részletesen kalauzolt végig a történelmi helyszínen.

A chinoiserie divat, amely a 17. században bontogatta szárnyait a Délkelet-Ázsiában gyarmatokra szert tevő Hollandia földjén, az 1700-as években egész Európára rányomta bélyegét. Nevéből adódóan arra törekedett, hogy a kelet-ázsiai, különösen a kínai esztétikát minél hűbben tükrözze – változó sikerrel. Fénykorát a rokokó időszakával egybeesve élte, hiszen ez a színek és formák gazdagságát ünneplő, szemet gyönyörködtető, meglepő és izgalmas irányzat szorosan összefonódott a különleges és egzotikus művészetek vonzerejével.

Az Esterházy udvar a korszak egyik legfényesebb és legpompásabb európai központja volt, ami nem véletlen, hiszen a család legismertebb tagjának, I. Miklós hercegnek a köztudatban élő neve, Fényes vagy Pompakedvelő, tökéletesen tükrözi ezt a fényűző életstílust. A legenda szerint Miklós egy híres kijelentése így hangzott: "Amit a császár megtehet, azt én is megtehetem." E mondás szellemében hatalmas összegeket fordított a luxusra, amely nem csupán a személyes ízlését, hanem a korabeli társadalmi elvárásokat is tükrözte. Eszterházán, a mai fertődi kastélyban, természetes volt, hogy a kor divatos irányzatai is megjelenjenek, így nem meglepő, hogy a chinoiserie stílus is otthonra lelt itt. Miklós herceg hollandiai tanulmányai a Leideni Egyetemen és későbbi európai utazásai során mély benyomásokat tettek rá, és számos helyen találkozott a kínaizáló divattal, amelyet előszeretettel alkalmazott saját rezidenciájának díszítésében.

Kérdés, hogy mi maradt meg Fertődön a hajdani fényűző gazdagságból. Miklós herceg 1790-es halála után fia még élvezte az életet a kastély falai között, de unokája már Kismarton felé fordult, hogy ott fejlessze a birtokot. Eszterháza hosszú időre gyakorlatilag elnéptelenedett, hiszen lakói eltűntek, és később a helyszínt szó szerint is kiürítették. A huszadik század elején tapasztalható rövid újabb fellendülés után a szovjet csapatok érkezése súlyosan érintette a birtokot, amelyet a második világháború során kifosztottak. A megmaradt bútorokat a helyiek hordták el, míg az épületek sorsa terményraktár, iroda és gépszín lett. Bár a helyreállítási munkák már az ötvenes évek végén elkezdődtek, a főúri életérzés csak a 21. századra kezdett lassan visszatérni a kastélyhoz.

Igaz, még mindig rengeteg mindent lehetne és kellene pótolni vagy helyreállítani, de ha valaki laikusként látogat el a fertődi Esterházy-kastélyba, ebből nem sok mindent vesz észre. Sőt, ha nem hívják fel rá külön a figyelmét, akkor talán semmit. Hosszan lehetne mesélni a kastély és a benne található kincsek, a hozzá kapcsolódó zenei és tájépítészeti alkotások, na meg az ott élt emberek történetéről, de mi most összepontosítsunk a kínaizáló emlékekre!

A kastély földszintjén található leglátványosabb kincsek, amelyek minden látogató figyelmét azonnal megragadják, a lenyűgöző porcelánok. Különösen figyelemre méltóak azok a darabok, amelyek egyenesen az Esterházy-udvartartás örökségéből származnak, és büszkén viselik a kastély emblémáját. Érdemes azonban megérteni, miért is olyan különlegesek ezek a műtárgyak, hiszen könnyen feltételezhető, hogy az itt kiállított minden egyes darab a kastély eredeti berendezésének szerves részét képezte.

Nos, szerencsésebb történelmű országokban ez talán magától értetődő, de nálunk egy-egy eredeti darab a kastélymúzeumokban a ritka kivételek közé tartozik. Általában ezeket a tárgyakat sem helyben őrizték meg, hanem később kerültek vissza - gyakran külföldről.

Mint Tóth Áron, az Eszterháza Központ tudományos munkatársa, a kastély állandó kiállításának kurátora elmondta, máig igyekeznek visszaszerezni az eredeti tárgyakat. Ahol erre nincs mód, ott nemcsak arra ügyelnek, hogy korabeli darabokkal rendezzék be a helyiségeket, de arra is, hogy azok hasonló színvonalú és rangú enteriőröknek feleljenek meg. Vagyis egy hercegi lakosztály hangulatát nem adhatják vissza egy szerényebb körülmények között élt, alacsonyabb sorból származó nemes otthonának berendezési tárgyai.

A helyettesítések során nem csupán a kor, a stílus vagy a minőség figyelembevételére van szükség, hanem, ha lehetséges, arra is törekednek, hogy az új darabok ugyanabból az országból vagy mester műhelyéből származzanak, mint a hajdan itt lévő eredetiek. Amennyiben részletes leírások vagy ábrázolások állnak rendelkezésre egy-egy tárgyról, és esetleg megmaradt példányok is fellelhetők, akkor nagy valószínűséggel megvalósítható a kiemelkedő színvonalú újraalkotás. Erre Fertődön is találunk szép példákat.

Különösen érdekes - egyúttal példaértékű -, ahogy a huszadik század második feléből származó, minden különösebb történelmi alapot nélkülöző, az alkotók fantáziájából született pótlásokkal bánnak. Ezeket nem semmisítették meg, amikor a hiteles, eredeti dekorációt visszaállították, hanem máshol hasznosították újra. Így kerültek például az emeletre a földszinti falikárpitok huszadik század második felében készült keretei, amelyeknél a színezés jelzi, hogy nem az eredeti enteriőr darabjairól van szó.

Na de kanyarodjunk vissza a kastély kínaizáló emlékeihez! Már csak azért is, mert az eredetiség kérdésének itt amúgy is több rétege van.

A kiállított keleti porcelánok között találunk ugyanis például úgynevezett imari vagy aritai porcelánokat, amelyeket eredetileg Japánban készítettek. Japán Kínától vette át a porcelánkészítés művészetét, és kerámiái később el is érték a kínai színvonalat. A 18. században viszont teljesen elzárkózott a világtól, így minden, ami ott készült, hirtelen elérhetetlenné és éppen ezért nagyon értékessé vált. Az imari kerámiák annyira keresettekké váltak Európában, hogy Kínában elkezdték másolni őket, kifejezetten a nyugati piacra.

Az európai udvarok mindig is jelentős keresletet tápláltak a kínai luxustermékek iránt. A kereskedők számára gyakran sokkal praktikusabb volt megrendelni egyedi termékeket, mintsem időt pazarolni a kívánt darabok felkutatására. Miközben a hajó a visszaútra várt a kikötőben, az egzotikus áruk már el is készültek, tökéletesen a megrendelők igényeinek megfelelően.

Kínában nem csupán kerámiákat készítettek a nyugati piac igényei szerint, hanem lakkbútorokat is, amelyek között Kanton városa kiemelkedett mint a legfontosabb gyártóhely. A lakk előállítása hosszú ideig egy olyan titkos művészet volt, mint a porcelán készítése. Mielőtt Európa felfedezte volna ezen eljárás fortélyait, óriási összegeket költöttek az ilyen módon készült bútorokra, amelyek különlegessége és szépsége iránti kereslet folyamatosan növekedett.

Eszterházán őriznek egy igazán különleges kincset: egy lakkborítású női asztalkát, amely eddig rejtve maradt a valódi értéke elől. Sokáig azt gondolták róla, hogy csupán egy 19. századi európai másolat, ám négy évvel ezelőtt, amikor nekiláttak a restaurálásának az új állandó kiállítás keretein belül, felfedezték, hogy valójában az 1800-as években csupán felújították, a megtévesztő lakkréteg pedig akkor került rá. Az asztalka díszes felülete a 18. században készült Japánban, és valószínűleg Franciaországban alakították át bútorrá. Az egyedülálló, úgynevezett urusi lakk helyreállítása rendkívül speciális és költséges eljárást igényel, ezért egyelőre csak az asztalka egy kis részén látható az eredeti felület, míg a többi részen a későbbi, de így is legalább másfél évszázados javítás nyomai sejlenek fel. Számomra, mint egyszerű látogató számára, ez a bútordarab így sokkal izgalmasabbá vált, mintha teljesen helyreállították volna. A restaurálás nyomai és a múlt titkai egy olyan történetet mesélnek el, amely csak fokozza az asztalka varázsát.

A kastély falai között nem csupán a keletről érkező bútorok bűvölik el a látogatókat, hanem a falakra festett dekorációk is, melyek mind stílusban, mind színvilágban egyediek. A kék és fehér tónusokban pompázó falfestmények igyekeznek visszaadni a porcelánvázák elegáns mintázatát, ezzel varázslatos atmoszférát teremtve. A festmények hangulata valóban hordoz valamit a keleti mesékből, ám ha alaposabban megfigyeljük őket, felfedezhetjük, hogy az ábrázolt tájak, épületek és viseletek inkább a Közel-Kelet és Európa sokszínű kultúrájának vonásait idézik. Az alkotók valószínűleg nem rendelkeztek részletes ismeretekkel a távoli Kínáról; inspirációjukat inkább szöveges útleírásokból származó metszetek, valamint korabeli színházi díszletek és jelmezek formájában merítették.

A különböző szobákban izgalmas motívumok bukkannak fel, amelyek gazdagítják a tér atmoszféráját. Egyik sarokban például egy hintón utazó bölcs figura tűnik fel, akinek jelenléte nem meglepő, hiszen Kína ekkoriban a "filozófusok hazájaként" volt ismert a nyugati világban. Másutt egy törökülésben elhelyezkedett, süveges alakot találunk, aki hosszú szárú pipát szorongat a szájában. Ironikus, hogy ebben az időszakban Kínában még nem honosodott meg a dohányzás, így ez az ábrázolás inkább a török kultúra vonzerejét tükrözi, amely akkoriban hasonlóan egzotikusnak számított, mint a távol-keleti világ. Az ilyen részletek hozzájárulnak a hely varázsához, és felkeltik a látogatók kíváncsiságát.

A chinoiserie mellett a törökös stílus, azaz à la turque is jelentős szerepet játszott a korabeli divatban. Ezt az irányzatot tükrözi Miklós herceg ágya is, amelynek pontos rekonstrukciója a kastélyban látható, fényképek alapján készült. Érdekes megjegyezni, hogy míg Nyugat-Európában ez a stílus egy távoli és egzotikus világ különlegességeként volt jelen, Magyarországon mindez a közelmúlt történelmének része volt. A Habsburg-török háborúk, amelyek épp Pompakedvelő Miklós gyerekkorában, 1718-ban zárultak le, közvetlen hatással voltak a helyi kultúrára és ízlésvilágra.

Ez a kínaizáló, kék-fehér falfestmény viszonylag költséghatékony megoldás volt a falak díszítésére. Fényes Miklós csupán az 1730-as évek végén és az 1760-as évek elején alkalmazta ezt a stílust, abban az időszakban, amikor még nem örökölte a hercegi címet és a hozzá tartozó vagyont. Amint lehetősége nyílt rá, gazdagabb falburkolatokra váltott, és a kínaizáló falképek lassan feledésbe merültek. Csak a huszadik század második felében kerültek ismét reflektorfénybe, amikor a korszak technikai fejlesztéseinek köszönhetően sikerült őket újjávarázsolni.

Az előszoba falképei igazi ritkaságnak számítanak, hiszen 2022-ben restaurálták őket. Bár az eredeti festékréteg már megkopott, a fűtőjáratokból kiáramló korom megőrizte a képek lenyomatát a falakon. A helyreállítás során ügyesen konzerválták az eredeti felületeket, így most ezek a különleges alkotások egyedülálló látványosságot kínálnak a látogatóknak.

Még varázslatosabbá teszik a falakat azok a különleges kínai lakktáblák, amelyek nem csupán festményekkel, hanem igazi művészeti remekművekkel díszítik a teret. A kastély hercegi lakosztályában több ilyen csodálatos darab is megtekinthető, részben eredeti formájukban, részben pedig restaurált elemekkel. Ezek a lakktáblák valaha két paravánt alkottak, de idővel feldarabolták őket, hogy a falakat ékesítsék. A herceg talán nem is sejtette, hogy olyan különleges kincsekhez jutott, amelyek nem csupán egzotikusak, hanem egyedülálló történetet is mesélnek. Az ikonikus Mulan, a kor népszerű hőse, akit ma már Disney-hercegnőként ismerünk, elevenedik meg rajtuk. A bátor fiatal nő páncélt öltve, férfiaként harcolt hazája védelmében a hunok ellen, és ez a hősies cselekedete a lakktáblákon is életre kel.

Miközben a metszetek alapján készített falképek viszonylag megfizethető díszítési lehetőségnek számítottak, a falra szerelt lakktáblák már egészen más kategóriát képviseltek. Korabeli dokumentumok tanúsága szerint Esterházy herceg, amikor az egyik szoba díszítésére vásárolt tíz ilyen lakktáblát, nem kevesebb mint ezer rajnai aranyat költött el. Érdemes összehasonlítani ezt a költséget Joseph Haydn zeneszerző éves fizetésével, aki a herceg szolgálatában állt: kosztpénzével együtt is csupán 783 rajnai forintot kapott az egész évre.

Hasonló díszítést találunk a schönbrunni kastélyban is, vagyis Miklós herceg állítólagos kijelentése arról, hogy amit a császár megtehet, azt ő is megteheti, nem volt teljesen alaptalan.