Nem igazán tudom, mit válaszoljak, amikor valaki rákérdez.

Már több mint egy éve osztozunk az életünkben. Hol nálam pihen meg, hol én nála találom magam. Ismeri a reggeli kávém ízét, és azt is, hogy hajnalban mindig elkezdek fészkelődni, még az álmaim közepette is. Én pedig tudom, hogy melyik film jelenete hozza meg a könnyeit - mindig pontosan ugyanott. Jártam már a családjánál, és ő is megfordult az enyémnél.

Anyám imádja, apám próbál nem túl sokat kérdezni, de amikor a múltkor együtt voltunk náluk a nyaralóban, furcsán nézett rám, amikor valami olyasmit mondtam, hogy "ja, hát mi nem vagyunk úgy együtt".

Ő csak csendben figyelt, a szemei mélyén egy kifejezéstelen tenger hullámzott. Talán már hozzászokott ehhez a helyzethez, talán a fájdalom csak egy távoli emlék számára. Vagy lehet, hogy a szívében még mindig ott lüktet a szenvedés, csupán más formát öltött. Nehéz ezt a képet viselni, még nehezebb szavakba önteni.

A közösségi médiás profiljaimon egyáltalán nem található róla információ. Nincsenek közös fényképeink, se történetek, se bejegyzések, semmiféle nyomot nem hagytunk egymásról.

Amikor a téma felmerül, mindig elhárítom a kérdéseket. "Ez nem kapcsolat, csupán... valami." De mi is ez a "valami"? Mi történik, amikor együtt ünnepeljük a karácsonyt, amikor közösen álmodozunk az otthonunkról és a kutyánkról? Miért hív fel, amikor fáj a fejem, vagy miért keresem őt, amikor egy nehéz nap után elveszettnek érzem magam? Ezek a pillanatok sokkal többet jelentenek, mint amit el akarok ismerni.

Megjelentünk együtt az edzőterem évzáró ünnepségén, ahol bemutatott a barátainak. Az esemény során egy ismeretlen nő is odalépett hozzánk, és lelkesen megjegyezte: "Ti annyira aranyosak vagytok együtt!" Én pedig ott álltam, egy mosollyal az arcomon, mintha csak egy titokzatos rejtvény előtt állnék, nem igazán tudva, hogyan reagáljak erre a kedves megjegyzésre.

És tudom, mire gondol mindenki. Arra, hogy tánctanár vagyok, hogy körülvesznek a nők, hogy néha már az is zavaró, hogy hányan írnak rám, hányan hiszik, hogy "egyedülálló vagyok és nyitott". Mintha ez valami státusz lenne, amit tartani kell, amitől több lesz az ember a színpadon, az órán, a közösségi médiában.

De ez már rég nem erről szól. Ha ő nincs, nincs reggelem. Nincs vasárnap estém, nincs türelmem a hisztis tanítványokhoz, nincs válaszom a kérdésekre. Nélküle csak vagyok. Vele meg élek.

Talán félek. Félek attól, hogy ha végre megfogalmazom, akkor a szavak súlya rám nehezedik. Akkor már nem csupán a színpad világában kell helytállnom, hanem az élet valóságában is, ahol felelősséget kell vállalnom. Nem bújhatok többé az "egyedülálló, művészi lélek" illúziója mögé; a valóság elkerülhetetlenül rám vár, és a szerepem már nem csupán a színfalak mögött fog zajlani.

De érzem, hogy ez a helyzet nem tartható fenn sokáig.

Lehet, hogy éppen azért fogalmazom meg ezeket a gondolatokat, mert szükségem van arra, hogy először papíron rögzítsem: a szívem már elköteleződött, és valóban szeretem őt. Ez már régen túllépett a játék határain, és mélyebb érzéseket hordoz magában.

És hogy végre ne csak ott legyek mellette - hanem vele is.