Nem sikerül túllépni a szakításon? Mi lenne, ha elkészítenéd az exed kedvenc receptjét? - Könyves Magazin

Talán az exünkkel való szakítást követő fájdalom enyhítésének egyik különleges módja, ha elkészítjük a kedvenc ételét. Kavasiro Szaki japán író legújabb művének ez a gondolat adja az alapját. Fedezd fel a könyv világát, és merülj el a történet mélységeiben!

Momoko egy fájdalmas szakítás után, szívében nehézségekkel, belépett a kis tokiói kávézóba, ahol a füstös kávé és az édes sütemények illata keveredett. Az üzletvezető, egy kedves, mosolygós nő, azonnal észrevette a bánatot az arcán, és invitálta, hogy üljön le. Az egyik sarkon egy magányos vendég is ott ült, aki érdeklődéssel figyelte Momokot, ahogy mesélni kezdett. Ahogy a szavak a szája táján megjelentek, egy különös varázslat vette kezdetét. Momoko észrevette, hogy a konyhában, mintha valami belső indíttatásra, az exének kedvenc ételét készíti el. Minden egyes hozzávaló, minden egyes fűszer felidézte a régi emlékeket, és a fájdalom mellett egyfajta megkönnyebbülést is hozott. Az ízek és az érzések összefonódtak, és a kávézó falai között különös hagyomány született. Minden péntek este a kávézó kapui megnyíltak azok előtt, akik szeretnék búcsúzni egy régi szerelemtől. A vendégek nemcsak a történeteiket osztották meg, hanem a hozzájuk fűződő ételeket is, mintha ezzel adtak volna egy utolsó ajándékot a múltjuknak. A kávézó így vált a gyógyulás helyszínévé, ahol az étel és a szó ereje összefonódott, és Momoko, ahogy fakanáljával a serpenyőben kavargatott, tudta, hogy nemcsak a saját fájdalmát osztja meg, hanem másokét is, akik hasonló úton jártak. Fedezd fel te is a "Az exem kedvenc receptje" című könyvet, és merülj el ebben a különleges világban, ahol az étel és a történetek gyógyító ereje egyesül!

- Ahelyett, hogy értelmetlen dolgokat mondogat, inkább cselekedjen!

- Fú, hát mivel én szinte mindenemet másoktól kaptam - szólalt meg Amamija -, abba a csoportba tartozom, amelyiknél a kidobás lehetősége fel sem merül.

Kuroda-san, kérem, ne zavarja meg mindig a beszélgetéseket, amikor valaki fontos és érzékeny témákról szeretne szót ejteni!

- Júki-szan, ha már egyszer ön említette, akkor ne habozzon, sorolja magát a "nem engedheti meg magának, hogy kidobja" kategóriába.

Hú, hát ez meglepő! Aha, valóban létezik ilyen. Kuroda bizonyosan eltalálta a lényegét. Nem igazán tudok mit mondani erre, sóhajtottam, és fájó szívvel nyúltam a kartondobozba, hogy folytassam a szortírozást.

Képtelen voltam megszabadulni azoktól a dolgoktól, amelyek Kjóhei után ott maradtak nálam. Az otthonomban használt piperecuccaitól kezdve - úgymint fogkefe, hajzselé - a tőle kapott ajándékokon át a telefonomon tárolt adatokig: mindennel kapcsolatban azt éreztem, hogy ha szemétbe dobom, a szakításunk véglegessé válik, ezért sehogyan sem vitt rá a lélek, hogy kihajítsam őket.

Azt hiszem, a szívem mélyén szerettem volna egy kis reményt hagyni annak, hogy a kapcsolatunk még helyrehozható.

Ahogy az Amajadori forgalma kezdett felfelé ívelni, péntek esténként egyre több különböző történetet hallgattam a Temetkezési Bizottság ülésein. Idővel azonban egyre inkább azt éreztem, hogy talán jobb lenne, ha végleg elvágom a köteléket, ami ideköt. De a magamfajta pesszimista lélek nem tud csak úgy egy csapásra változtatni, így arra jutottam, hogy először a saját holmijaimtól kellene megszabadulnom. Így hát nekiálltam a lakás nagytakarításának – legalábbis ezt terveztem. Csakhogy képtelen voltam bármit is kidobni. Minden egyes tárgy, még a régi, már elhasználódott dolgok is, felidézték a múlt emlékeit. Például azt a parfümöt, amivel a szoknyám szegélyére fújtam, és aminek az illatát dicsérte...! Végül odáig jutottam, hogy egy tucat papírzsepit látva már megint elbőgtem magam, mert eszembe jutott, hogy ez bizony az a csomag, amit a sindzsukui randinkon kaptam tőle. Így hát elhatároztam, hogy besokallok, és minden egyes holmit, amit csak találok, egy kartondobozba dobok, majd elviszem az Amajadoriba. Amamija jót mulatott rajta, Kuroda viszont megbotránkozott. Hm. Mindenki úgy reagált, ahogy azt megszokhattam.

- Aki ragaszkodik a dolgaihoz, az valójában a múltba láncolja magát. Júki-szan, most éppen a saját emlékei fogságában él - mondta Kuroda, és szavai vitathatatlanul igazak voltak.

- Igen, ahogy mondja - sóhajtottam, miközben az ajkamat idegesen harapdáltam. A mozijegyet, amelyet az aznapi vetítésről őriztem, óvatosan beledobtam a szemeteszsákba. Ez volt az a film, amit Kjóhei fáradtságtól kimerülten végig aludt.

- Nos, akkor ne vesztegessük az időt! - sürgetett Kuroda, miközben lendületesen rendezgette a csomagjaimat.

Máskor valószínűleg visszaszóltam volna, de most hálás voltam neki, amiért számíthatok rá. Jobban, mint eddig bármikor. Nem úgy, mint a főnökre, aki csak locsogott összevissza. Kurodánál végül elszakadt a cérna.

- Amamija-szan - kiáltott fel határozottan -, ezzel késlelteti a munkámat!

- Ugyan, csak megszerzem, amit lehet - vágott vissza Amamija, és a mellkasához emelt egy "I love New York" feliratú pólót. - Ez hogy áll?

Egy amerikai utam során hoztam Kjóheinek egy ajándékot, amit itthon használhat. Tipikus turista cucc, ami elsőre talán nem tűnik valami különlegesnek. De mégis, valamiért Amamija arca mellett egyenesen trendinek hat! Hogyan lehetséges ez?

Természetesen, de nem találod furcsának, hogy egy kicsit másik exének a dolgainak hazavitele?

- De mi van, ha egyszer nem lesz elég pénzem? - kérdeztem bizonytalanul. Amamija mosolyogva válaszolt: - Amit adnak, azt fogadd el! Ezzel a mondattal kedélyesen összehajtogatta a pólót, és óvatosan elhelyezte egy papírszatyorban.

Hát igen. Lassan két hónapja már, hogy az Amajadoriban dolgozom. Ez idő alatt sikerült a főnököt is kiismernem egy kicsit. Elképesztően zsugori. Hiába jeleztem neki, hogy új konyhaeszközökre lenne szükség, csak húzta a száját. A kedvezményre jogosító utalványokért és pontgyűjtő kártyákért viszont odavan, folyton azoktól dagad a pénztárcája. Nemrég esett le, hogy azért osztogatja a kuponokat ilyen mániákusan, mert ő is rajong értük. Na, mindegy.