"Nem tudtam csendben, alázatosan tűrni, ahogy a barátaimra igazságtalanul nehezedik a nyomás." - Helsinki Figyelő

Egy újabb műemlékvédelmi szakembert bocsátottak el, miután nyilvánosan kifejezte véleményét kollégái kirúgásáról. Az Építési és Közlekedési Minisztériumban (ÉKM) Zsanda Zsolt a távozott szakemberek arcképeit ragasztotta ki az irodák ajtajára, ezzel is felhívva a figyelmet a helyzet súlyosságára. A miniszterhelyetteshez intézett kérdései után, amelyek arra irányultak, hogy miért vált szükségessé a kormánytisztviselők elbocsátása, ő maga is a felmentettek sorában találta magát, mindössze másfél évvel a nyugdíjba vonulása előtt. Ezt követően a Műemléki Főosztály teljes megszüntetése is bekövetkezett. Jelenleg a Magyar Helsinki Bizottság képviseli őt a munkaügyi eljárás során. Interjú Zsanda Zsolttal.

Miért döntöttem úgy, hogy építészmérnökként a műemlékvédelem területét választom? Az érdeklődésem mindig is a múlt és a jelen közötti hidak megteremtésére irányult. A műemlékek nem csupán épületek; ők történetek, amelyek évszázadokkal ezelőtti emberek életéről, kultúrájáról és értékeiről mesélnek. Az építészmérnöki tudásommal szeretném megőrizni ezeket a kincseket, hogy a jövő generációi is megismerhessék és értékelhessék őket. A műemlékvédelem számomra az alkotás és a megőrzés egyedi kombinációját jelenti, ahol a modern technológia és a hagyományos kézművesség találkozik. Ez a terület lehetőséget ad arra, hogy a múltból tanulva formáljam a jövőt, miközben tiszteletben tartom a történelmi értékeket.

Mindig is vonzottak a történelmi épületek, különösen az az időtlen jelenlét, amely a lassú eróziójuk során érzékelhető. Az épületek szerkezetének tartóssága és ellenálló képessége mélyen lenyűgözött. Más szempontból is értékelem a tartós, javítható tárgyakat, amelyek viselik koruk és alkotóik nyomait, hiszen ezek mesélnek a múltjukról. Az egyetemi éveim végén a színház és a népi kultúra iránti érdeklődésem lett a legdominánsabb. Amikor az Országos Műemlékvédelmi Hivatalnál egy nyolc órás irodai munkát hirdettek meg, úgy éreztem, hogy ez túl nagy kötöttséggel jár, és csupán a három hónapos próbaidőre terveztem elvállalni, de az idő múlásával egyre inkább a szívemhez nőtt a feladat. Műemlék-felügyelőként a sok utazással járó munka pedig eloszlatta bezártságtól való félelmeimet. Ráébredtem, hogy a népi építészeti emlékek megőrzése nem csupán munka számomra, hanem egy fontos és értékes küldetés is, így boldogan folytattam tevékenységemet a próbaidő leteltével is.

A munkakörnyezet az elmúlt 33 évben átalakult, mint egy folyamatosan fejlődő organizmus. Az 1990-es években még a hagyományos irodai elrendezések uralták a teret, ahol a dolgozók íróasztalok mögött, zárt ajtók mögött ültek, és a kommunikáció gyakran papíralapú volt. Az internet megjelenésével és elterjedésével a digitális forradalom új dimenziókat nyitott meg. Ma már a rugalmas munkavégzés és a távoli munka lehetőségei dominálnak, hiszen a technológia lehetővé tette, hogy bárhonnan dolgozhassunk. Az open space irodák, közösségi terek és a kollaborációs platformok elterjedése a csapatmunka és az innováció új formáit segítette elő. Emellett a munkahelyi kultúra is jelentős változásokon ment keresztül. A hangsúly a jól-léten, a sokszínűségen és a fenntarthatóságon van, ami új kihívások elé állítja a vállalatokat. A munkavállalók igényei is megváltoztak: a munkával való elégedettség, a fejlődési lehetőségek és az egyensúly keresése ma már középpontban áll. Összességében a munkakörnyezet a technológiai fejlődés, a társadalmi változások és a gazdasági kihívások eredményeként dinamikusan formálódott, és ez a tendencia valószínűleg a jövőben is folytatódik.

Amikor először beléptem a Várban található Táncsics Mihály utcai épületbe, ahol a műemlékvédelmi hivatal működött, még független és szakmai alapokon nyugvó döntések születtek. Kezdetben csupán néhány politikus látogatása jelezte, hogy a politika érdeklődése is felerősödött. A valódi változás 2011-ben következett be, amikor a műemlékvédelem elvesztette önállóságát. A felügyeleti feladatokat a kormányhivatalokhoz, míg a tudományos tevékenységeket minisztériumokhoz és azok háttérintézményeihez rendelték, ezzel a szakmai munka közvetlen politikai irányítás alá került. A minisztériumok számára kihívást jelentett a szaktudást igénylő terület vezetése, amelyet a gyakori vezetőváltásokkal próbáltak orvosolni.

Bárki is álljon a döntéshozatal élén, legyen az bármilyen alapú, elengedhetetlen, hogy a döntésekhez szakszerű háttéranyag álljon rendelkezésre, amely segíti a helyes választásokat. A mi feladatunk és felelősségünk volt ennek a szakmai anyagnak és a döntéselőkészítő javaslatoknak az elkészítése. Az általunk megfogalmazott szakvélemények mindig szabadon, szakmai etikai keretek között születtek, mentesen bármiféle külső befolyástól. Nagy örömmel végeztem ezt a munkát; szerettem bejárni a különféle épületeket, felfedezni azok rejtett értékeit, és érzékelni az eltelt idő nyomait.

Volt már rá példa, hogy a munkahelyeden kifejezted a kormányzati irányelvekkel ellentétes nézeteidet?

Nem. A munkahelyünkön egyfajta kimondatlan szabályként élt az a megállapodás, hogy politikai témákba nem bocsátkozunk. Én is úgy vélekedtem, hogy ez egy bölcs döntés, és ennek megfelelően magam is ügyeltem arra, hogy ne térjek el tőle. Néhány régebbi kollégám véleményét és politikai beállítottságát ugyan ismertem, de erről sosem beszéltünk a munkahelyi környezetben.

A minisztériumi botrányt Bátonyi Péter kollégája robbantotta ki, aki kitálalt a Partizánnak, és feljelentette a feletteseit, köztük a kormány tagjait hivatali visszaélés miatt. Mit tapasztalt a Bátonyi-interjút követő hetekben a Műemléki Főosztályon?

Péter erre a kiugrásra magában készült, senkit nem vont be tervébe. Az ügy nyilvánosságra kerülése után nem voltunk egyöntetű véleménnyel róla. Volt aki pozitívan értékelte, volt aki dühös volt a várhatóan ránk zúduló retorziók miatt, volt akinek az eljárás formájával kapcsolatban voltak fenntartásai. Alapvetően nem beszéltünk túl sokat róla. Valójában ezeket a véleményeket is csak beszélgetés foszlányokból raktam össze, az ügy részletesebb kitárgyalásáról nem tudok.

Úgy vélem, hogy a szakmai közösségünk nem éppen forradalmi szellemű. Amíg a dózerek és faltörő kosok már aktívan dolgoznak, mi még mindig a megőrzendő homlokzat helyes arányairól folytatunk eszmecserét.

Miért érezte fontosnak, hogy az eltávolított kollégái fényképeit kifüggessze a régi irodák ajtajára?

A szöveg tartalmát nem befolyásoló, de egyedi stílusú átkonstruálás a következőképpen alakulhat: Ez a történet nem kapcsolódik semmiféle szakmai, sem politikai eszmefuttatáshoz. Amikor Bátonyi Pétert elbocsátották, még nem tudhattuk, milyen irányba folytatódik a dolog. Első lépésként az ő fényképét ragasztottam ki az irodája ajtajára, szemmagasságban. Később, amikor Jékely Bertát is elbocsátották, az ő portréja is felkerült a szobája ajtajára. Kéréseknek eleget téve, Berta képe végül a falra került, közvetlenül a saját íróasztalom mögé.

Mennyire érezte magát elszigetelve a véleménye miatt kollégái elbocsátása után?

Karácsony előtti időszakban, amikor kollégáinkat váratlanul elbocsátották, a titkárság egy évzáró ünnepséget tervezett számunkra, kiállítás-látogatással és svédasztalos fogadással. A munkatársaim elvesztése mélyen megviselt, és úgy éreztem, hogy ez a helyzet nem éppen alkalmas az ünneplésre. Különösen magányosnak éreztem magam, amikor megpróbáltam másokkal beszélni arról, hogy talán együtt távolmaradásunkkal figyelemfelkeltő üzenetet küldhetnénk a vezetőségnek. "Körötte csend, s amerre ment, néma tartomány." A megkérdezett kollégák közül senki nem csatlakozott az elképzelésemhez. A válaszok szakmai indokokra hivatkoztak, amelyekért ők is hajlandóak voltak sok mindent feláldozni. Nem akarták kockáztatni a jövőbeli lehetőségeiket, ami érthető volt, de mégis csalódást okozott. Talán egy közös véleménynyilvánítás megakadályozhatta volna az egyenkénti elvesztéseket, és erőt adhatott volna a közösségünknek.

Juhász Tünde közigazgatási államtitkár és Csepreghy Nándor miniszterhelyettes önöknél tett látogatásakor megkérdezte, hogy miért bocsátották el a kollégáit. Hogy kell elképzelni ezt a jelenetet?

Egy napsütéses délelőtt, váratlanul betoppant a szobánkba két felsővezető, akikkel eddig még sosem találkoztam személyesen. A főosztályvezetőnk, aki őket kísérte, bemutatott minket négyünket, akik itt dolgozunk. Pár kedves szóval próbáltuk oldani a feszültséget, ami a levegőben lógott. Amint kiléptek, egy hirtelen felismerés fogott el: beszélni kellene arról a mindannyiunkat sújtó problémáról. Utánuk indultam, és a következő szoba előtt megállítottam őket, mondván: talán ez az utolsó alkalom, hogy feltehetem ezt a kérdést – és ebben sajnos igazam is lett.

Hogyan tudta meg, hogy emiatt végül "listára került", vagyis el kell hagynia a minisztériumot? Milyen események sorozata vezetett a távozásához?

Egyik kollégám bizalmasan megosztotta velem, hogy a február 7-i vezetői értekezleten a munkák elosztásával kapcsolatban a helyettes államtitkár utalt arra, hogy én "listára kerültem" a miniszterhelyettesnek feltett kérdésem következtében. Ebből arra lehet következtetni, hogy ne számítsanak rám, mert távoznom kell.

Kezdetben azt gondoltam, hogy a listára kerülés azt jelenti, hogy én is csatlakozom a Műemlékfejlesztési Főosztályhoz, mások társaságában. Örömmel töltött el a gondolat, hogy ott folytathatom a munkámat, ahol reményeim szerint békésebb környezet vár rám.

Bátonyi Péter kirúgása után az átszervezésre való hivatkozásokból valójában nem sok minden volt észlelhető. Később, az eltávolított osztályvezetőm helyettesítése kapcsán sem érkezett semmilyen tájékoztatás. Az elvégzendő feladatok elosztását és megoldását a megmaradt munkatársakkal próbáltuk összefogni. A helyzet nem volt lényegesen eltérő az eddigi munkaszervezési gyakorlatoktól. Hallottam pletykákat arról, hogy új kollégákat keresnek az én pozíciómra, de én továbbra is végeztem a saját feladataimat, valamint az elbocsátott kollégáim munkáit is, egészen addig, amíg hivatalosan értesítettek a felmentésemről.

Ma is létezne a Műemléki Főosztály, ha nem merte volna kifejezni a véleményét?

Nem. Miután Bátonyi Péter interjút adott, a vezetés reakciója meglehetősen drámai volt: ha tűz üt ki, azt el kell taposni, majd alaposan szét kell rúgni a hamut, hogy végleg eltűnjenek a parázsló nyomok. Ez volt a bosszú, amelyhez a megnyilvánulásaim döntően nem járultak hozzá, csupán a saját sorsom alakulását köszönhetem annak, hogy nem tudtam meghunyászkodva, lapítva túlélni a megtorlásokat. Szükségét éreztem annak, hogy kinyilvánítsam véleményemet, és támogassam kollégáimat. Jó érzés volt látni, hogy az én támogatásom erősítette őket, amikor magukra voltak hagyva ebben a nehéz helyzetben.

Azzal számolnom kellett, hogy kérdésem nem csak a problémákat rendező megbeszélés kezdete lehet, hanem újabb megtorlás okául is szolgálhat, annak ellenére, hogy

A döntések hátterének vizsgálata tabunak számít, így mindenki számára kötelező elvárás a szégyenlős, hallgatag magatartás.

Különösen nehéz helyzetbe kerülhet valaki, ha másfél évvel a nyugdíjba vonulás előtt elveszíti az állását. Milyen módon tudná átvészelni ezt az időszakot?

A műemlékvédelmi területen eltöltött 33 évem során rengeteg örömben volt részem. Az a szabadság, amelyet a rendszerváltás óta élvezhetek, különösen megelégedéssel tölt el; lehetőségem van beszélni, írni az esetről, és az igazságtalan eljárás ellen panaszt tenni. Az is megnyugtató, hogy méltányos felmondási időt és végkielégítést kapok, ami lehetőséget ad arra, hogy családunk jövőjét újra tervezhessük. Fiatalabb éveimben egy ilyen helyzetben még az egyetemi felvételi vagy akár az útlevél megszerzése is álomnak tűnt. Tehát bár az eljárás igazságtalansága fáj, a fejlődést is észreveszem. Jó lenne, ha nyíltan kérdezhetnénk vezetőinktől, és kifejezhetnénk együttérzésünket a nehéz helyzetbe került kollégáink iránt. Remélem, hogy egyszer elérjük ezt a szintet.

Bízom benne, hogy lehetőségem nyílik alkalmi szakértői feladatok elvállalására. Négy egyetemista gyermekem van, akiket még néhány évig mindenképpen szeretnék támogatni.