Példátlan események sorozata világította meg, hogy Ukrajna bátorsága önállóan nem elegendő a győzelemhez.

A Pókháló hadművelet, amely Ukrajna figyelemre méltó dróntámadását jelenti az orosz hátország légi bázisai ellen, számos olyan jellemző tényt tár fel, amelyek a 2022-es orosz invázió óta fémjelzik a konfliktust. Bár a támadási módszerek innovatívak és figyelemfelkeltőek, a stratégiai szempontból vizsgálva hatásuk korlátozott.

A Pókháló hadművelet példa Ukrajna rugalmasságára, kreativitására és merészségére, amivel nem egyszer sikerült meglepni Moszkvát. Megmutatták az orosz nemzetbiztonsági és hírszerzési intézmények inkompetenciáját, amelyek nem észlelték, hogy Ukrajna több mint száz harci drónt és ezek kezelőit juttatta be mélyen orosz területre, a stratégiai bombázóknak helyet adó légi bázisok közelébe. Oroszország harctéri teljesítménye, úgy tűnik, javult a háború kezdete óta, de nemzetbiztonsági apparátusa továbbra is sebezhető.

A nyugati megfigyelők elismerése azonban tükrözi azokat a hiányosságokat is, amelyek miatt Ukrajna nem képes valóban hatásos ellenlépéseket tenni az invázió megállítására. A briliáns taktikai újítások nem feledtethetik, hogy a két fél erői között mekkora az asszimetria, és Ukrajna oldalán nincs meg a hatékony, átfogó stratégia. Három évvel a nagy léptékű háború megindulása után Kijev és támogatói még mindig nem rendelkeznek meggyőző tervvel arra, hogy meghiúsítsák Vlagyimir Putyin orosz elnök háborús céljait, és rákényszerítsék a harcok befejezésére. Úgy tűnik, Putyin elszántságát nem ingatta meg ez a legutóbbi incidens sem - írja a Foreign Policy hasábjain megjelent elemzésében Stephen M. Walt, a Harvard Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének professzora.

Ennél is fontosabb, hogy az ukrán támadás taktikai leleményessége nem szabad, hogy eltakarja annak stratégiai jelentéktelenségét. A dróntámadások újszerűek, de végső soron ez is csak a légierő egy újabb formája. Önmagukban még a rendkívül hatékony légicsapások is ritkán nyernek meg háborúkat, bár a légierő (beleértve a drónokat is) értékes része lehet a szárazföldi erők műveleteinek.

Stratégiai megközelítésből Walt véleménye szerint Robert Pape 1991-es "Bombázás a győzelemért" című könyve továbbra is a legmeghatározóbb forrást jelenti e témában. Pape érvelése szerint a légierő nem csupán a katonai célpontok ellen vethető be, hanem a civil lakosságot is célba vehetjük, ezzel fenyegetve az ellenség stratégiai eszközeit, vagy akár a vezetésének kiiktatásával megakadályozhatjuk, hogy az kihasználja katonai potenciálját a háborús célok elérésére.

Az általa bemutatott esettanulmányok szerint az első három stratégia ritkán, vagy egyáltalán nem veszi rá az ellenséget, hogy feladja a háborút (például a civilek bombázása általában arra készteti őket, hogy még erőteljesebben támogassák a háborús erőfeszítéseket), és hogy a légierő akkor a leghatékonyabb, ha más katonai eszközökkel együtt használják.

Ebben a kontextusban Ukrajna helyzete hasonlít a kurszki váratlan behatolásra, amely kezdetben sikeres volt, de végül nem alakította át a háború dinamikáját, és idővel teljesen elhalványult. Néhány stratégiai bombázó megsemmisítése nem igazán gyengíti Oroszország képességét arra, hogy folytassa előrenyomulását Ukrajnában, vagy hogy újabb rakéta- és dróntámadásokat indítson ukrán városok ellen.

Kétségtelen, hogy a művelet jelentős lökést adott az ukrán morálnak, megerősítve Volodimir Zelenszkij elnök népszerűségét. Valószínű, hogy ez arra készteti Oroszországot, hogy nagyobb erőforrásokat fordítson a jövőbeni hasonló akciók megakadályozására. Emellett van némi remény arra, hogy az orosz nemzetbiztonsági elit körében felerősödtek a kételyek a háború kimenetele és Putyin vezetése iránt. Ugyanakkor jelenleg nincs jele annak, hogy az elnök hatalma megrendült volna, vagy hogy a közvélemény véleménye a háborúval kapcsolatban megváltozóban lenne.

Ez a helyzet Ukrajnát és támogatóit ugyanazzal a feladvánnyal szembesíti, amellyel a háború kezdete óta: hogyan győzzék le a nagyobb ellenfelet, amely Ukrajna geopolitikai elhelyezkedését egzisztenciális kérdésnek tekinti, és amelynek minimális háborús céljai közé tartozik annak biztosítása, hogy ne váljon a Nyugat részévé?

Bár az ukránok rendkívüli áldozatokat hoztak országuk védelmében, egyik stratégiai partnerük - beleértve Joe Biden volt amerikai elnököt is - sem volt hajlandó saját csapatait vagy területét kockáztatni. Tekintettel erre az aszimmetriára, Kijev és a Nyugat inkább abban reménykedett, hogy az ukránok bátorsága, a nyugati pénzügyi és anyagi segítség, valamint az Oroszországgal szembeni szigorú gazdasági szankciók kombinációja végül meggyőzi Moszkvát, hogy változtasson irányt.

Ukrajna 2022 őszén végrehajtott sikeres offenzívái nem fordították meg a helyzetet, és a 2023 nyarán végrehajtott ellentámadás - amelyben Ukrajna nyugati támogatói által felszerelt és kiképzett új dandárokat vetettek be - költséges kudarcot vallott. Mint korábban említettük, a Kurszk felé irányuló, kezdetben sikeres behatolás nem változtatta meg a háború pályáját, és nem adott Kijevnek hasznos alkupozíciót.

Az orosz csapatok lassan és igen magas költségek árán, de folytatták az előrenyomulást. Úgy tűnik, még Trump is felismerte, hogy Putyin kevéssé presszionálható a háború befejezésére, amikor a hadszíntéren az események többnyire az ő javára alakulnak.

A politikai helyzet rendezése előtt komoly akadályok tornyosulnak. Kijev és Moszkva viszonya már a konfliktus kirobbanása előtt is mély bizalmatlansággal volt átszőve, ami azóta teljesen elfogyott. Putyin a háború kezdetén már halálos fenyegetésként tekintett a NATO közelségére az orosz határok mentén. Finnország és Svédország csatlakozása, valamint a NATO által Ukrajnának nyújtott támogatás kétségtelenül fokozta az orosz elnök aggodalmait. Ugyanakkor Oroszország cselekedetei miatt a szomszédos országokban egyre fokozódik a félelem a jövőbeni orosz szándékokkal kapcsolatban, ami csökkenti a hajlandóságot a párbeszédre.

Az Oroszország és a Nyugat közötti biztonsági feszültség most jóval erősebb, mint a konfliktus kirobbanása előtt, és ez jelentősen megnehezíti egy stabil, kölcsönösen elfogadható megoldás kidolgozását. Ne felejtsük el a háború költségeit sem, legyenek azok anyagi vagy emberi áldozatok. Ahogyan egy orosz katona nemrégiben a The New York Timesnak nyilatkozta: "Mindannyian kimerültünk, haza vágyunk. De el akarjuk foglalni az összes területet. Különben az elhunyt fiúk áldozata hiábavaló." Ezek az érzések Ukrajnában is mélyen gyökereznek, és komoly hatással vannak a helyzet alakulására.

Az új fegyverek és taktikák, valamint a Pókhálóhoz hasonló merész, de lényegükből fakadóan korlátozott műveletek iránti túlzott várakozások a vágyvezérelt gondolkodás csapdájába vezethetnek. Ahelyett, hogy e téveszmékre építkeznénk, a háború lezárásának és Ukrajna megmaradt értékeinek megőrzésének egyetlen hatékony módja az, ha fenntartjuk az ország képességét arra, hogy aránytalan veszteségeket mérjen Oroszországra. Ezen túlmenően elengedhetetlen, hogy komoly erőfeszítéseket tegyünk olyan jövőbeli biztonsági megállapodások kidolgozására Közép-Európa számára, amelyek...

Ez nem a megbékélés jele. Inkább arról van szó, hogy a Nyugat nyitott a biztonsági megállapodások megvitatására, amelyek egyrészt mérséklik Oroszország érdekeit a status quo megrendítésében, másrészt pedig megerősítik benne azt a meggyőződést, hogy az ilyen irányú próbálkozások végül kudarcra vannak ítélve - állítja Walt.

A szerző véleménye szerint nem egyértelmű, hogy a nyugati vezetők kellően egységesek, elszántak és kreatívak ahhoz, hogy ezt az irányt kövessék. Végső soron a politikai tényezők fogják meghatározni Ukrajna jövőjét, nem pedig a hősies védők lenyűgöző, de stratégiai szempontból lényegtelen erőfeszítései.