Öt éve távozott közülünk Benedek Tibor, akit Szombathelyen is nagy szeretettel és tisztelettel emlékeznek.
Benedek Tibor 2020. június 18-án, 47 éves korában halt meg - a gyilkos betegséggel vívott hosszú harc után. Sikeres pályafutását számtalan elismerés övezte - természetesen kiemelkedik a három olimpiai bajnoki (2000, 2004, 2008) címe. De edzőként is roppant eredményes volt.
Benedek Tibor – akit Szombathelyen is nagyra becsültek és szívükbe zárták.
Juhász Tibornak kulcsszerepe volt abban, hogy a szombathelyi vízlabda felkerült a magyar sport térképére - korábban elnökként irányította, az első osztályba kormányozta az Aligátor Vízilabda Utánpótlás Sportegyesület gárdáját.
-Ismertem, és nagyon tiszteltem, szerettem Benedek Tibort - kezdte az emlékezést Juhász Tibor. - Még gyerekcipőben járt a szombathelyi vízilabda, amikor az országos szövetségtől kértem tanácsot, hogyan működhet sikeresen egy vízilabda klub, hogyan építsük fel a klubot, az utánpótlásképzésünket - ez 2000 környékén történt, a Sydneyben rendezett olimpia előtt, ahol ugye később Tibor az első olimpiai aranyérmét begyűjtötte. Benedek Tibor már akkor a segítségünkre sietett, pedig akkor még bőven aktív játékos volt - minden kérdésemre válaszolt, olyan hasznos tanácsokkal látott el, ami alapján fel tudtuk építeni az AVUS-t. Egyébként Tibor a korábbi szakmai igazgatónknak, Vincze Balázsnak is a csapattársa volt, így Balázson keresztül is megismerkedett a szombathelyi vízilabda mindennapjaival. Később személyesen is többször találkoztunk, közvetlen, barátságos ember volt, soha nem éreztette senkivel, hogy egy háromszoros olmipiai bajnok, világklasszis pólóssal beszél. Soha nem tudtam megelőzni köszönésben, mindig érdeklődött a szombathelyi vízilabda iránt - bármikor kértem tőle tanácsot, mindig segített, soha nem éreztem rajta, hogy nyűg lenne számára egy kis vidéki csapat segítségére sietni. Mindene volt a vízilabda, különösen az utánpótlást tartotta a szívügyének. Tudtam, hogy nagyon beteg, mégis megrázott a halála - amelyet szerintem máig nem dolgozott fel igazán a magyar vízilabda. Sokat tudott volna még adni a sportágnak - jellemző a kitartására, hogy az utolsó pillanatig dolgozott, csak a betegség tudta elszakítani a medencétől. Olyan tisztelet övezte, olyan aurája volt, hogy a játékosai, csapattársai tűzbe mentek volna érte - több játékosával is beszéltem.
