Tobias Bunde: Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok irányváltása után Európa egyedül találta magát.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a [email protected] címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A transzatlanti stratégiai közösség tagjai minden év februárjában Münchenben gyűlnek össze, hogy áttekintsék a nemzetközi biztonsági helyzet alakulását. Ennek következtében a Müncheni Biztonsági Konferencia mára a külpolitikai eseménynaptár egyik legfontosabb állomásává nőtte ki magát.

Ez még Donald Trump amerikai elnök első ciklusa idején is így volt, amikor úgy tűnt, hogy nagyon kevés dolog köti még össze a Nyugatot. A 2019-es konferencián zajló viták során, amikor a kulcsszereplők elbeszéltek egymás mellett, nem találták meg a közös hangot, ezen új helyzet leírására megalkottam a westlessness (nyugatnélküliség) kifejezést. Nemcsak a világ többi része vált egyre kevésbé nyugatiassá, hanem számos nyugati társadalom is.

Az elmúlt évek müncheni konferenciáin részt vevők, akik igyekeztek megfordítani ezt a folyamatot, nagy gondot fordítottak arra, hogy a nyugati egységet és elszántságot jelezzék, mintha azt akarták volna sugallni, hogy a nyugatnélküliség csak egy múló jelenség. Az, hogy Joe Biden megnyerte az amerikai elnökválasztást, elhitette az európaiakkal, hogy Amerika visszatért, és Vlagyimir Putyin orosz elnök egy évvel későbbi teljes körű támadása Ukrajna ellen a Nyugat számára a közös cél új érzetét adta. A 2024-es konferenciát azonban ismét a Nyugat önbizalomhiánya jellemezte, az idei találkozóra pedig visszatért a nyugatnélküliség.

Trump Putyinnal folytatott telefonbeszélgetéséről szóló híreket és Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter orosz követeléseknek megfelelő, még a tárgyalások megkezdése előtt elhangzó megjegyzéseit követően a müncheni közönség izgatottan várta, hogy J.D. Vance alelnök tiszta vizet önt a pohárba az új amerikai kormányzat transzatlanti biztonsági stratégiájával kapcsolatban. Vance beszéde azonban egyáltalán nem a biztonságról szólt. Ehelyett megrótta az európaiakat a "közös értékektől" való állítólagos eltávolodásukért, elítélve a szólásszabadságra vonatkozó értelmezésüket, miközben saját kormányzata perekkel és más fenyegetésekkel igyekszik letörni az amerikai szabad sajtót.

Emellett Vance elítélte az európai kormányokat, amiért nem hajlandók megfékezni az "ellenőrizetlen migrációt", és kifogásolta, hogy a német liberális-demokrata pártok nem hajlandóak együttműködni a szélsőjobboldallal. "Sokat hallottam arról, hogy meg kell védeniük magukat" - jegyezte meg. "De, ami számomra, és azt hiszem, Európa sok polgára számára is kevésbé tűnik világosnak, hogy pontosan mi az, amitől meg kell védeniük magukat."

A résztvevők számára ezek a megállapítások úgy hatottak, mint egy közvetlen támadás az észak-atlanti szövetség alapvető értékeivel szemben.

Vance egy olyan illiberális-nacionalista alternatívát mutatott be, amely éles ellentétben áll a liberális-internacionalista rendszerrel, amely már évtizedek óta meghatározza a Nyugaton belüli viszonyokat, valamint a Müncheni Biztonsági Konferencián zajló diskurzusokat.

Az európaiak Münchenben megfelelően visszavágtak. Megdöbbenve látták, hogy egy olyan kormányzat oktatja ki őket, amely otthon háborút folytat a jogállamiság és a sajtószabadság ellen, és elutasították Vance belpolitikai ügyeikbe való beavatkozási kísérletét. "Nemcsak azt tudjuk, hogy ki ellen kell megvédenünk hazánkat, hanem azt is, hogy miért" - válaszolta Boris Pistorius német védelmi miniszter. "A demokráciáért, a szólásszabadságért, a jogállamiságért és minden egyes ember méltóságáért."

Ezek azok az elvek, amelyek egykor összekötötték a Nyugatot. Bár a széleskörű transzatlanti közösség tagjai gyakran nem értettek egyet (néha hevesen) a konkrét szakpolitikai kérdésekkel kapcsolatban, a fenti értékek iránti közös elköteleződésük mindig lehetővé tette számukra, hogy megtalálják a közös hangot, és túljussanak bármilyen válságon.

Jelenleg azonban a konferencia színhelyéül szolgáló szálloda báltermének, mely alig volt tágasabb egy kosárlabdapályánál, két radikálisan eltérő világnézetnek kellett teret biztosítania.

A trumpista tábor és az európai kritikusaik egyaránt azt hangoztatják, hogy a másik oldal lényegesen eltért a megszokott normáktól.

Ahogyan Vance rámutatott, a legnagyobb veszélyt nem Oroszország vagy Kína, esetleg más külső hatalmak képviselik. Az én aggodalmam forrása inkább a belső, saját magunkból eredő fenyegetés.

Bár Vance határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy „egy csónakban evezünk”, a konferencián a résztvevők többsége egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok egy teljesen új irányba kezdett el haladni. Alig egy hónappal Trump hivatalba lépése után máris elhagyta a jószándékú hegemón szerepét, valamint a liberális demokráciák globális közösségének vezető hatalmaként betöltött funkcióját.

Az európaiak meglepetésére Amerika olyan módon lép fel, mint egy XIX. századi birodalom, terjeszkedési ambíciókkal bír, és más nagyhatalmakkal köt megállapodásokat, hogy saját befolyási övezeteit alakítsa ki.

Négy évvel Biden "Amerika visszatért" kijelentése után az európaiak egyre inkább úgy érzik, hogy Amerika lemond a transzatlantizmus értékeiről és arról, amit ez a kapcsolat képvisel. Trump Amerikája nem csupán a liberális Nyugat ellenfeleivel lép szövetségre, hanem nyíltan pártolja a Nyugaton belüli illiberális és antidemokratikus mozgalmakat is.

Ha van valami jó hír, akkor az az, hogy Amerika pálfordulása felrázta az európai vezetőket önelégültségükből. Egyetértettek abban, hogy össze kell fogniuk a védelmi kiadások növelése és az USA-tól való függőségük csökkentése érdekében. Ha ezt végigviszik, akkor akár az is bekövetkezhet, hogy két egyenrangú hatalom között újjászületik a transzatlanti partnerség.

Valószínűtlen, hogy a helyzet ennek megfelelően alakuljon. A Trump-kormányzat által az Európán belüli illiberális, Európa-ellenes és oroszbarát csoportok támogatása jelentősen megnehezíti az európai országok számára a közös biztonsági törekvések koordinálását. Még ha a Trump-kormányzat ezt a célt tűzi is ki maga elé, a valóságban éppen az ellenkező hatást váltja ki.

Ebben a tekintetben az európaiak egyetérthetnek Vance-szel:

a Nyugatot fenyegető legnagyobb veszélyt valóban belül kell keresni.

Tobias Bunde

A berlini Hertie School nemzetközi biztonságpolitikai témákra specializálódott professzora, aki emellett a Müncheni Biztonsági Konferencia kutatási és politikai irányításáért is felelős.