A Pannon Tenger vidékén található munkatáborok különleges történeteket rejtenek magukban, amelyek a régió gazdag múltjára és kulturális örökségére reflektálnak. Ezek a helyszínek nem csupán a munka színterei voltak, hanem a közösségi élet szerves részét i
Az 1950-es évek elejére Magyarországon, a szovjet kényszermunkatáborok mintájára, a kommunista vezetés létrehozta az ún. magyar gulagot. Kényszermunkatáborok jöttek létre Recsken, Tiszalökön, Kazincbarcikán, Csolnokon, Tatabányán, Oroszlányban, ún. zárt táborokat pedig elsősorban kitelepített családoknak hoztak létre a Hortobágyon. Az első, az Államvédelmi Hatóság által megnyitott internálótábor, amely gyűjtőtáborként működött, Kistarcsán jött létre 1950-ben, majd ezt követte az egyik leghíresebb, a recski tábor kialakítása 1950 júliusában. A kommunista diktatúra ideje alatt a szovjet mintára létrehozott, később az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által felügyelt Közérdekű Munkák Igazgatósága (KÖMI) harmincnál is több kényszermunkatábort működtetett hazánkban.
Sztálin halála után Magyarországon a politikai légkör fokozatosan enyhülni kezdett, ami ugyan nem jelentette a diktatúra végét, de Nagy Imre miniszterelnök 1953 nyarán jelentős lépéseket tett. Ekkor megszüntette az internáló- és kényszermunkatáborokat, ami reményt adott sokaknak. Azonban a felszabadított rabok számára is maradtak korlátozások: rendőrségi felügyelet alatt álltak, titoktartási nyilatkozatot kellett aláírniuk, és a legtöbbjük nem térhetett vissza az egykori otthonába. Az utolsó recski foglyok 1953 szeptemberében hagyták el a tábort, amelyet ezt követően majdnem teljesen eltüntettek.
A Balaton környéke kevésbé ismert, de sötét fejezetével is rendelkezik: a rabtáborok történetével. Az egyik legjelentősebb ezek közül a badacsonyi bazaltbányánál alakult ki. 1949 tavaszán, a Badacsony egyik legelbűvölőbb kilátópontján, a régi bánya meredek sziklafalai alatt, egy szögesdróttal körülvett és szigorúan őrzött tábort hoztak létre a kőbányában dolgozó foglyok számára. A tábor középpontja egy elhagyott bányászlakás volt, amelyben az iroda, a raktár és az őrség helyiségei kaptak helyet. A rabok számára épített, L alakú, lapos tetős épületben zsúfolták össze őket. Az internált rabok foglalkoztatása mellett, az 1950-es évek elejétől az Alföldről kitelepített kulákok - a rendszer által „ellenségként” megbélyegzett, gazdag parasztok - érkeztek a táborba. Kalmár László, a bánya történetét dokumentáló kutató, így írta le a rabok életét: "A 80 fős badacsonyi muszos csoport - akárcsak a korábbiak - a badacsonyi bazaltbánya 312 méter magasan fekvő kőfejtőjében dolgozott, két műszakban. Az első műszak hajnali 4-től délig tartott, míg a második műszak déltől este 8-ig rakta a követ a csillékbe vagy tolta a csilléket.” Érdekes, hogy a rabok és a „civil” munkások egyazon munkahelyen tevékenykedtek: az előbbiek segédmunkásként, míg az utóbbiak szakmunkásként „építették a szocializmust”. A munkaszolgálatosok havi zsoldja mindössze 60 forint volt, aminek a felét azonnal levonták: 10 forintot a békekölcsönre, 20 forintért pedig cigarettát kaptak, függetlenül attól, hogy dohányoztak-e vagy sem. A megmaradó 30 forint nagyjából megfelelt a helyi napszámbérnek, amelyből csak a legszükségesebb élelmiszereket, mint zsírt, töpörtyűt vagy „kettes kolbászt” tudtak beszerezni. A tábori koszt elképesztően silány volt; egy 80 fős, nehéz munkát végző csoportnak mindössze két kilogramm húsból készítettek pörköltet. Ilyen körülmények között a „civilek” által juttatott zsíros kenyerek, szalonnaszeletek és hazulról érkező csomagok létfontosságúak voltak. A helyi Tomaj lakói is kifejezték szolidaritásukat, amikor a rabok a falun keresztül vonultak a „libaúsztatóhoz” fürdeni. Ilyenkor gyakran egy-egy kiflit vagy zsömlét csúsztattak a zárt sorok között menetelő rabok kezébe, ezzel is enyhítve sorsukon.
