Putyin új szuperfegyvere egy hatalmas öngólnak bizonyult.

Október végén a világsajtót bejárta a híres bejelentés: Oroszország sikeresen tesztelte legújabb "csodafegyverét", a Burevesztnyik nukleáris meghajtású robotrepülőgépet. A NATO által 2012-ben bemutatott James Bond-film vészjósló címére, a Skyfall-ra utalva, a fegyver kódneve is hasonlóan drámai: az orosz médiában gyakran emlegetik "Repülő Csernobil" néven. Az orosz források szerint a robotrepülőgépet október 21-én 15 órán keresztül tartották a levegőben, és lenyűgöző, 14 ezer kilométeres távolságot repült. De vajon valóban egy újabb csodafegyverrel állunk szemben, vagy csupán a világ ismét bedőlt az orosz propaganda mesterkedéseinek?

Nézzük meg közelebbről, mi is az a Burevesztnyik valójában! Esszenciájában egy alacsony magasságon repülő, szubszonikus sebességgel működő robotrepülőgép, amely képes 15 óra alatt körülbelül 14 ezer kilométert megtenni – ez nagyjából 930 kilométer per órás tempót jelent, míg a hangsebesség a levegőben körülbelül 1200 kilométer per órás sebességnél kezdődik. A Burevesztnyik a meghajtásán kívül lényegében nem különbözik a jelenlegi hagyományos robotrepülőgépektől, mint például a közelmúltban sok figyelmet kapott Tomahawk.

A nukleáris meghajtás jelentős mértékben hozzájárul a járművek képességeihez, lehetővé téve számukra, hogy óriási hatótávolsággal bírjanak – az orosz szakértők szerint akár "végtelen" távolságokat is képesek lehetnek megtenni. A pontos technológiai részleteket egyelőre nem ismerjük, de a működési elv körvonalazódik: a jármű a kilövés után hagyományos rakétahajtóművel éri el az utazósebességét, majd a fedélzetén található nukleáris reaktor energiáját használja a sebesség fenntartására. Ezt a folyamatot leginkább úgy képzelhetjük el, hogy a beérkező levegőt a reaktoron keresztül vezetve felmelegítik, majd az így keletkezett forró gázokat hátrafelé kifújják, ezzel biztosítva a folyamatos gyorsítást. Bár a jármű folyamatosan radioaktív "kipufogógázt" bocsát ki, léteznek bonyolultabb technikai megoldások is, amelyek csökkenthetik a szennyezést. Az orosz döntéshozók szempontjából azonban valószínű, hogy a környezeti hatások kezelése nem volt a legfőbb prioritás.

A végeredmény tehát egy olyan fegyver, amely orosz földről kiindulva gyakorlatilag bárhol a világon célba juthat. Az üzemanyag korlátlanságának köszönhetően bármilyen útvonalat választhat, így komoly kihívást jelentve a légvédelmi rendszerek számára, akár a semlegesítés lehetőségét is teljesen kizárva. Egészen lenyűgöző, nem igaz?

Valóban, a 21. században már nem csupán új ötletek felmerüléséről van szó, hiszen az orosz fegyverfejlesztők számára ismerős volt a nukleáris meghajtású légi eszközök koncepciója. Az Egyesült Államok már 1946-ban megkezdte egy ilyen program kidolgozását, amely a légi járművek atomenergia alapú működtetésére irányult. Az 1960-as évek hajnalán pedig elkészültek az első prototípusai a SLAM (Supersonic Low Altitude Missile, vagyis szuperszonikus alacsony magasságú rakéta) néven ismert rendszernek. Ezt a Project Plutó néven is emlegetett fegyvert bizonyos szempontból még ambiciózusabbnak tartják, mint a Burevesztnyik, hiszen nem csupán szuperszonikus sebességgel repült volna, hanem a célpontokba való becsapódás helyett bombázóként, számos nukleáris töltetet hordozva keringett volna a potenciális célország, legfőképpen a Szovjetunió, fölött. Eközben folyamatosan radioaktív anyagot permetezett volna a levegőbe, és hangrobbanásokkal riogatta volna a lakosságot, ezzel teremtve egyfajta folyamatos pszichológiai nyomást.

Azonban ezt a projektet 1964-ben utód nélkül törölték, ahogy az egyébként létező hasonló, szovjet projekteket is. De miért? Nem, nem azért, mert megvalósíthatatlannak ítélték. A koncepció már az 1960-as évek technológiai színvonalán is a gyakorlatba átültethetőnek tűnt. Éppen ezért - ellentétben egyes más orosz tervezett szuperfegyverekkel - nincs igazán okunk kételkedni abban, hogy a Burevesztnyik képes, vagy legalábbis képes lehet arra, amit állítanak róla - azaz gyakorlatilag a világon bárhova, bármilyen útvonalon eljutni.

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindez ujjgyakorlat lenne, és egyáltalán nem biztos, hogy a Burevesztnyik fejlesztői megoldottak minden problémát, és a fegyver készen áll a sorozatgyártásra és a bevetésre. Bár - érthető módon - az orosz hivatalos csatornák elég szűkszavúan adnak információkat, az eszközt legalább tucatnyi alkalommal tesztelhették az elmúlt években, és ezek közül egy-kettő mehetett teljesen simán. Egy gyanús baleset is történt néhány éve az orosz sarkvidék környékén, amelyben öt orosz nukleáris mérnök is meghalt. Nincs ugyan bizonyíték arra, hogy egy Burevesztnyik tesztjéhez köthető az eset, de a körülmények - a mérnököknek állítólag egy "elveszett" reaktort kellett semlegesíteniük - arra mutatnak, hogy ez legalábbis elképzelhető eset.

Legyünk nagylelkűek, és tegyük fel, hogy a Burevesztnyik már most elérte azt a képességet, amiről beszélnek, és képes bárhova eljutni a világban, valamint pontosan eltalálni bármilyen célpontot. De mi a helyzet azzal az állítással, miszerint a Burevesztnyik gyakorlatilag semlegesíthetetlen a jelenlegi, sőt, jövőbeli légvédelmi rendszerek számára? Ezt már gondolatkísérletként is nehéz komolyan venni. Egy alacsony magasságon repülő drón valóban kihívást jelent a légvédelem számára, de korántsem lehetetlen feladat a semlegesítése. Amikor az amerikai Tomahawk rakéták Ukrajnának történő átadásáról volt szó, Putyin maga is megjegyezte, hogy az orosz légvédelem meglévő eszközeivel nem jelentene problémát azok lelövése.

Amire esetleg gondolhattak az oroszok, az az, hogy az amerikai, interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) ellen kifejlesztett (például a THAAD, amelyről itt írtunk bővebben), illetve tervezett (mint az Aranykupola, amelyről pedig itt olvashat) védelmi rendszerek hatástalanok lennének a Burevesztnyik ellen - és ez igaz. Csak éppen szinte minden más légvédelmi rendszer, vagy éppenséggel még a meglévő vadászgépek is könnyedén le tudnák lőni ezeket a robotrepülőgépeket.

Éppen emiatt az utóbbi években az új generációs robotrepülőgépeket két fő irányban fejlesztették, hogy jobban ellenálljanak a légvédelmi rendszereknek. Az egyik megközelítés a "lopakodó" technológiák alkalmazása, amelyek célja a lehető legnehezebb észlelhetőség elérése. Ezzel kapcsolatban említhetjük a brit-francia Storm Shadow-t, amely bár lassú, de rendkívül nehezen észlelhető és befogható a radarral. A másik irány a sebesség növelése, amelyet a kínai hiperszonikus robotrepülőgépek példázzák. Ezek a gépek ugyan könnyen észlelhetők, de a rendkívüli sebességük miatt sokkal nehezebb őket célba juttatni.

A Burevesztnyik esetében a dolgok nem éppen rózsásak. A maximális sebessége csupán a hangsebesség alsó határát súrolhatja, és ha a radarkeresztmetszetről van szó, érdemes megjegyezni, hogy egy nukleáris reaktor elhelyezése egy robotrepülőgépen nem éppen aprócska feladat. Bár a Burevesztnyik pontos dimenziói rejtélyesek, a súlyát 6 és 20 tonna közöttire becslik – összehasonlításul, egy Storm Shadow rakéta mindössze 1,3 tonnát nyom a mérlegen.

Egy ilyen lassú monstrum légvédelmekkel szembeni túlélési képességei még az 1960-as években is kérdésesek voltak, de manapság, a sokkal fejlettebb, illetve kifejezetten az alacsonyan repülő célpontok észlelésére is megalkotott radar- és műholdas rendszerek korában pedig minimálisak. Elég megnézni, hogy az ukrán légvédelem és légierő is nagyon nagy hatékonysággal szedi le a szubszonikus orosz robotrepülőgépeket, miközben nagyon megszenved a szuperszonikus ballisztikus rakétákkal és robotrepülőgépekkel. Ez persze nem jelenti azt, hogy mondjuk több tucat Burevesztnyik egyidejű érkezése ne jelentene súlyos gondokat bármilyen légvédelemnek, de a kérdés nem az lenne, hogy le tudják-e ezeket lőni, hanem az, hogy hány jut át a légvédelmi különböző eszközein.

A Burevesztnyik körüli legnagyobb aggodalom nem csupán a technológiai jellemzőkben rejlik. Fontosabb kérdés a célja, hiszen ez nem egy szokványos fegyver. Mivel már alapvetően egy nukleáris meghajtású eszközről van szó, a hagyományos robbanófej alkalmazása gyakorlatilag értelmetlen lenne. A becsapódás helyszíne így is, úgy is radioaktív szennyeződésekkel fog telítődni, és a megtámadott ország joggal értelmezhetné ezt nukleáris támadásként. Továbbá, ha a Burevesztnyik valóban képes nukleáris robbanófej hordozására - amire az oroszok is utaltak -, akkor a kilövése esetén a célország hadserege nem kerülheti el, hogy a helyzetet potenciális nukleáris fenyegetésként értékelje. Ez a helyzet különösen aggasztó, mert egy ilyen eszköz bevetése globális feszültségeket szülhet, és megkérdőjelezheti a nemzetközi békét.

A Burevesztnyik tulajdonképpen a nukleáris elrettentés szerves részét képezi, és nem csupán egy hagyományos háborús konfliktusban használható fegyver. Oroszország azonban ennél jóval fejlettebb elrettentő rendszerekkel bír: a globális színtéren a legnagyobb számú bevethető nukleáris robbanófej birtokában van, és rendelkezik mindazon technológiai háttérrel is, amely lehetővé teszi ezek célba juttatását.

Az 1960-as években pont az interkontinentális ballisztikus rakéták gyors fejlődése húzta ki a sámlit a SLAM és a hasonló projektek tervezőinek lába alól. Egy ICBM gyorsabb, egyszerűbb, biztosabb és hatékonyabb módja egy nukleáris robbanófej eljuttatására - nagyjából - bárhol a világon. Az azóta kifejlesztett MIRV-ek, azaz a külön célokra irányítható robbanófejek pedig tovább billentették a mérleg nyelvét feléjük. Egyetlen ICBM elméletben akár tucatnyi nukleáris robbanófejet is szállíthat, amelyek közül egyetlenegynek a lelövése is szép feladat a légvédelem számára, több rakéta esetén pedig hatványozódik a feladat nehézsége. És a nukleáris fegyverek matematikája könyörtelen: 80-90 százalékos védekezési hatékonysággal sem megy egy légvédelem semmire, ha egyetlen átjutó robbanófej is milliós városokat tehet a földdel egyenlővé.

Amennyiben a "második csapás" kérdése merül fel, tehát egy ellenséges nukleáris támadás utáni visszavágás, az orosz fél rendelkezik a szükséges eszközökkel, mint például mobil rakétakilövők és nukleáris fegyverekkel ellátott atomtengeralattjárók. Bár kétségek merülhetnek fel a régi és új orosz nukleáris arzenál, például a hírhedt Szarmat ICBM, tényleges bevethetősége és a célpontok elérésének valószínűsége kapcsán, valószínűleg senki sem lenne hajlandó ezt a gyakorlatban tesztelni. Oroszország sok szempontból valóban "félkarú óriássá" vált, de a nukleáris elrettentés terén ez nem áll fenn: a meglévő, aktív eszközeivel képes lenne bármely ellenségét, sőt akár az egész emberi civilizációt is megsemmisíteni néhány óra alatt.

És ez a közeljövőben nem is fog megváltozni. Ha netalán, minden kétely és technológiai nehézség ellenére, valamikor a következő egy-két évtizedben az Egyesült Államoknak tényleg sikerülne megvalósítani az Aranykupola űrbe telepített rakétavédelmi rendszert, az sem biztosítana 100 százalékos védelmet. És akkor is jóval egyszerűbb módszer lenne az oroszok részéről még több ICBM-et és pláne még több MIRV-et építeni, mint egy kétséges hatékonyságú, kipróbálatlan, az 1960-as évek gondolkodását idéző nukleáris meghajtású robotrepülőgépre bízni a nukleáris elrettentést.

Oroszország jelenleg is rendelkezik olyan hagyományos meghajtású robotrepülőgépekkel és ballisztikus rakétákkal, amelyek hatótávolsága legalább 2-3 ezer kilométer, lehetővé téve számára, hogy gyakorlatilag Nyugat-Európa bármely területét elérje.

Ha tehát Oroszországnak mondjuk holnap hirtelen lenne több száz bevethető, tökéletesen működő Burevesztnyikje, az sem változtatna valójában semmit a stratégiai helyzeten, legfeljebb azt lehetne mondani, hogy az eddig is bőven elegendő elrettentő erő valamivel még nagyobb lett.

Nem áll rendelkezésünkre pontos információ a Burevesztnyik fejlesztésére fordított és a jövőben még elköltendő összegekről. A technológia, ahogy azt már láthattuk, nem igazán tekinthető forradalminak, és valószínű, hogy a munka egy jelentős részét már a hidegháború időszakában elvégezték a szovjet mérnökök. Ezért elképzelhető, hogy a költségek csupán néhány milliárd dollárnak megfelelő rubelre rúgnak. Az azonban egyértelmű, hogy minden egyes erre a projektre fordított rubel sokkal hasznosabban lenne elhelyezve katonai szempontból bármilyen, az ukrán fronton azonnal bevethető eszközben, gazdasági és társadalmi szempontból pedig gyakorlatilag bárhol Oroszország területén.

Ezeken az egyenleteken egyetlen tényező módosíthatná érdemben a helyzetet: ha a Burevesztnyik valamilyen csoda folytán valóban képes lenne bármilyen védelmi rendszeren áttörni. Ahogy már korábban is kifejtettük, jelenlegi ismereteink szerint ez nem lehetséges, de gondolatkísérletként képzeljük el, hogy mégis így lenne. Ironikus módon azonban ez nem a Burevesztnyik előnyére válna, hanem éppen ellenkező hatást gyakorolna.

Egy ilyen fegyver valóban képes lenne felborítani a nukleáris elrettentés kényes egyensúlyát. Az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM-ek), bármennyire is félelmetesek, mégis kiszámíthatók. Az indításuk könnyen észlelhető, pályájuk előre megjósolható. Ha például az Egyesült Államok hadereje észleli, hogy Oroszország kilő egy vagy több ICBM-et az amerikai területek irányába, akkor viszonylag rövid időn belül meg tudják becsülni a várható pusztítást. Ilyen helyzetben az amerikai vezetés dönthet úgy, hogy korlátozott válaszcsapást indít, vagy akár van lehetőségük alaposan mérlegelni a helyzetet, hogy kiderüljön, esetleg téves riasztásról vagy az oroszok hibás indításáról van szó. Így a teljes nukleáris katasztrófa elkerülésére még van némi esély.

Ha viszont az Egyesült Államoknak arra kellene számítania, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül megjelenhet a területe felett több száz alig észlelhető, bármilyen célpontra lecsapni képes Burevesztnyik, akkor akár egyetlen ilyennek az észlelése után is a legrosszabbat kéne feltételezniük: Oroszország első, az amerikai nukleáris arzenál és ipari kapacitás kiiktatását célzó nukleáris csapást indított. (Hiszen ha alig tudják észlelni a Burevesztnyikeket és nem tudnak ellene védekezni, akkor egy robotrepülőgép indítása vagy az amerikai légtérbe érkezése potenciálisan azt jelentheti, hogy már a többi is ott van vagy úton.) Erre pedig egyetlen igazi válasz létezik: teljes erejű megtorló csapás. Márpedig feltételezzük, hogy Putyinéknak sem célja, hogy jelentősen megnöveljék Oroszország - és a világ - egy nukleáris apokalipszisben történő elpusztulásának esélyét. Egy "túl jól" működő Burevesztnyik pedig pontosan ezt tenné.